Amikor úttörõ módon tudományosan – tehát nem az aktuálpolitikának alárendelve – foglalkozunk agrárpolitikai kérdésekkel, mindenképpen felvetõdik a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán agrárpolitika-tani mûhely hazánkban? A tudományág helyzetének tisztánlátása végett Romány Pál nyomán szükségesnek tartom gondolatfuttatásom kezdetén áttekinteni az alapjait annak, amelyrõl a következõkben szó lesz.

Az ún. „parasztpolitika” – bármilyen jelzõvel látták is még el a politikai agytrösztökben – mindig is a hatalmi politika része, a politikai térnyerés eszköze volt. Ezzel az alapállással akár meg is békélhetnénk, ha mindezzel együtt ezekben a törekvésekben megtalálható lett volna/lenne a módszereiben is különbözõ agrárpolitika mûvelése, amely tételesen – mint bármely más diszciplína – a saját rendezõ elvei szerint, más tudományágak eredményeit felhasználva, vizsgálati és értékelési (döntési) alternatívákat kínálna az alkalmazó, a felhasználók (politika) számára. Az agrárpolitika hazai mûvelésének tudományos mûhelyeire azonban elvétve bukkanunk. Talán ez is oka lehet a jelenlegi agrárstruktúra elmaradottságának és a vidéki régiók pauperizálódásának? A tudományágnak jelenleg egyetlen egyetemi katedrája található az országban Gödöllõn, utolsó aktív professzora a József Nádor Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen Czettler Jenõ akadémikus, az önállósult közgazdasági, illetve az akkoriban formálódó Agrártudományi Egyetemen pedig Nagy Imre akadémikus, mártír miniszterelnök volt. A fordulat éve táján még a szakminisztérium keretein belül is megszüntették az önálló Agrárpolitikai Osztályt. Hazánkban az agrárpolitika az ötvenes évekre az uralkodó párt foglya lett, és szabadságát, tekintélyét azóta sem nyerte vissza. A helyébe más, „korszerûbb” diszciplínák léptek: lelkes tudósok az agrárgazdaságtan, a mezõgazdasági üzemtan, stb. oktatása által igyekeztek betölteni a tátongó ûrt, azonban a felsorolt tudományterületek nem érhették el ebbéli céljukat, tekintettel arra, hogy irányultságukban egészen másra törekedtek (Romány, 1995).

A hazai agrárökonómiai iskola õrizte a 19. századi indulás olyan magasztos alapelveit, mint amilyenek a tantárgy elnevezésében még ma is megjelennek, amikor – kezdetben – a mezõgazdasági üzlettan kifejezést használta és a költség-hozam relációját állította a középpontba (Sporzon, 1890). Az agrárpolitika azonban más tudományterületet definiál. Bernát István akadémikus lakonikus egykori megfogalmazása szerint „az agrárpolitika végsõ célja az ember, nem a termelés”. Czettler professzor pedig azt hangsúlyozta a két világégés között, hogy az agrárpolitika „keresi a módokat és eszközöket, hogyan lehetne a különbözõ mezõgazdasági osztályok anyagi és kulturális boldogulását biztosítani” (Tóth, 1934). Nem kell különösebben bizonygatnom azt, hogy az agrárpolitika gyakorlati megvalósulása a XX. Század döntõ részében nem éppen a fenti elveket követte.

Az agrártörténet mûvelésével-oktatásával szintén közvetíthetõk bizonyos agrárpolitikai tanulságok. Sokat lendített az agrárpolitikai diszciplína helyzetén az, hogy 1957-tõl az alapító Kosáry Domonkos, majd Lázár Vilmos jóvoltából megjelenik az MTA közremûködésével az Agrártörténeti Szemle. Napjainkban az Erdei Ferenc által alapított Gazdálkodás címû folyóirat jegyzi magát „agrárpolitikai és vállalkozási tudományos folyóiratként”. Sajátos mûhelyként mûködik az MTA Agrártörténeti ás Agrárszociológiai Bizottsága, valamint az Agrárökonómiai Bizottsága is egykoron.

Sajnálatos módon azonban a nemzeti agrárpolitika megfogalmazásában a tudomány közremûködése csak részleges még napjainkban is. Az alábbiakban részletezendõ négy témacsoportra való tekintettel pedig ez sajnálatos: a földügyek, a földmûvesek érdekeltségi rendszere, a falu, azaz agrártársadalom élettere, és végül a foglalkoztatottság biztonsága már az elmúlt évtizedekben sem volt megkerülhetõ és a következõkben sem hagyható figyelmen kívül. Akár integrálódik országunk az EU-ba, akár nem.

 

Néhány szó az agrárpolitikáról

 

A hazánkra egykoron jellemzõ 70%-os agrárkeresõ népesség 100 év alatt kevesebb, mint tizedére (5%-ra) csökkent. Az agrárpolitika szerepe azonban felértékelõdött, és olyan országokban is megnõtt, amelyek fejlettségüket azzal is deklarálni kívánták, hogy mezõgazdaságuk alárendelt voltát hangsúlyozták.

Romány Pál korszakalkotó kategorizálásának felhasználásával négy, a mezõgazdaságot közvetlenül érintõ témakör (ún. 4F) határozható meg az agrárpolitika elméleti lényegeként (Romány, 2001).

Az elsõ a földdel, az agrártermelés alapjával való gazdálkodás, a földhasználat kérdése, beleértve a birtokviszonyokat, a bérleti és a gazdálkodási rendszereket. (Ezt nevezte a régi magyaróvári iskola Telektannak, Felszerelés- és Jószágberendezés-tannak). Az agrárpolitika szíve a földbirtok-politika, amelyen a rendszer egészséges mûködése is mérhetõ. Indikátora a földforgalom, a kataszteri adatsor, valamint a földértékelés rendszere, amely hazánkban az 1979. évi új kezdeményezés kifulladásával megrekedt a Monarchia múlt századbéli, már sehol sem alkalmazott aranyakoronás kereteiben.

A második nagy témakör a földmûvessel, valamint a földtulajdonos szerepével, jövedelmük, életfeltételeik összefüggéseivel kapcsolatos. Az agrárpolitika itt érintkezik a legszélesebb mezõben a szociológiával, a közgazdaságtannal (benne a pénz- és hitelpolitikával, a jelzálog, a vámpolitika kérdéseivel, a költségvetési transzfer-rendszerekkel), az agrárgazdaságtannal valamint a marketinggel. Ez a tartomány az érdekvédelemnek is fontos területe és alapozó elméleti forrása is egyben, hiszen a konfliktusok napjainkban is e témakörök körül tornyosulnak. A társulás, a szövetkezés témája szintén itt boncolható a legmélyebben, illetve a következõ területen.

Az agrárpolitika-tan harmadik nagy vizsgálati területe a falu, a szó tágabb értelmében: a rurálszociológia által elért eredmények, ideértve a tanyavilágot, az egész agrártársadalmat. A demográfiai folyamatok, a falu migrációjának alakulása, az agrárnépesség iskolázottsága és több más tényezõ vizsgálata csak más diszciplínák mûvelõinek részvételével végezhetõ. Ennek a tényezõcsoportnak az alapos, szakértõ vizsgálatán, a szükséges teendõk felismerésén nagymértékben múlik a rurális térségek népesedési viszonyainak jövõje, településeinek térszerkezete, végeredményben a keresõ népesség összetétele. A második pontban említett közgazdasági feltételek függvényében eldõlhet a terület lakottsága vagy kiürülése (jó példa erre az Alpok vidéke, ill. az ott maradottak támogatottsága), azaz a népsûrûség kérdése is.

Az elõzõek alapján az agrárpolitikának vizsgálnia kell a foglalkoztatottság, a vidéki népességmegtartás lehetõségeit. Ezt elsõsorban a mezõgazdasági termeléspolitika keretein belül, az ún. belterjes és külterjes üzemmód arányait, valamint az agrárpiac lehetõségeit tekintve, de akár ezeken túlmenõen is, az alternatívák tudományos feltárását kiterjesztve a termelés-feldolgozás folyamatain kívül a szolgáltatási, tájvédelmi, és más, újabb keletû témaköröket is (azaz a multifunkcionális mezõgazdaságra). A foglalkoztatottság egyrészt szezonális ügy, másrészt folyamatos feladat, a mezõgazdaság ugyanis munkaerõ kibocsátó ágazat. A „fölösleg” esetében már a területi gazdaságfejlesztés, a vidékpolitika kerül döntési kényszerbe.

Mint a fentiekbõl kitûnik, az agrárpolitika igen sokrétû, a vidéki életet alapvetõen befolyásoló tudományág. Napjainkban leginkább a piac, a gazdasági törvényszerûségek érvényesülése szempontjából szoktuk vizsgálni, azonban egyre több döntéshozó ismeri fel, hogy aki agrárpolitikát csinál, az vidékpolitikát is mûvel. Az alkalmazott agrárpiaci szabályozás (agrárpolitika), mint más gazdaságpolitika is elsõsorban stratégiai-politikai szempontok figyelembevételével alakul ki. Ezért szükséges áttekintenünk a tudományág alkalmazott területeit is (Romány, 2002):

 

1.      Elsõdleges cél az agrárpiaci szabályozás kialakításkor, hogy az egyes államok élelmiszerszükségletüknek a lehetõ legnagyobb részét maguk állítsák elõ, és ne legyenek kitéve a világpiaci bizonytalanságoknak. Ezt a nemzeti büszkeségen túlmenõen akár egy esetleges háborús helyzet kialakulásának veszélye is indokolhatja, vagy egyszerûen az, hogy az ország kereskedelmi mérlegének állapota nem engedi meg, hogy külföldrõl olyan termékeket vásároljon, melyet képes maga is elõállítani. A mezõgazdasági önellátás foka tehát nemcsak a háborús veszélyek idõszakában fontos mutatószám, hanem minden idõben minõsíti az élelmiszer-ellátás biztonságát. A feladat tehát az, hogy a mezõgazdaság versenyképes áron, garantált mennyiségben és minõségben szállítson. Az utóbbi idõben, közeledve az EU-csatlakozáshoz fontossá vált az élelmiszer-biztonság dimenziója, a származási hitelesség garanciája, valamint a szállító ellenõrizhetõsége – tekintet nélkül a birtokméretre, gazdálkodási formára.

 

2.      Az agrárpolitika ösztönözheti az agrártermelési kapacitás teljes hasznosítását, valamint akár más célokra való átállítását. A mezõgazdaság ugyanis nem kizárólag élelmiszert állít elõ, fontos területe az élelmiszeriparon kívüli más iparágak számára való termelés is (pl. az energiaiparnak, a fa-, textil-, vegy- és más iparágak számára). Jelentõssé vált az élvezeti cikkek fogyasztása (szeszesital, dohány) és a „luxuscikkek” kereslete is (virág, dísznövény, hobbyállat, stb.). A nem élelmiszer profil támogatása az alacsony népsûrûségû területeken, vagy éppen az intenzív gazdálkodás mellett – különösen figyelembe véve a várható élelmiszer-elõállítási kvótákat – jelentõs teret nyerhet.

 

3.      A nemzetközi árukereskedelemben minden ország saját komparatív elõnyeinek kihasználására törekszik. Ahol a versenyt nem veszik komolyan, ott a lemaradás elkerülhetetlenné válik. Ehhez kapcsolódóan fontos megjegyezni, hogy a minõség, a specialitás (hazánkban a „hungarikum”-ok) az agrárkivitel legnagyobb kihívása mind az EU, mind az azon kívüli piacok tekintetében.

 

4.      A fejlett országokban az egyik legfontosabb cél a vidéki lakosság helyben tartása, mert a kormányzatok úgy vélték, hogy a tömeges elvándorlás okozta problémák megoldása, melyeknek kiváltói a városokba betelepülõ „vidékiek”, jóval költségigényesebb, mint a folyamat megelõzése. Az agrárnépesség számának, felkészültségének alakulásában, az agrárcivilizáció színvonalának emelésében az agrárpolitika szerepe megkérdõjelezhetetlen. A vidéken való megmaradáshoz, a helyben való társadalmi felemelkedéshez jobb megélhetésre van szükségük a rurális társadalom szereplõinek.

 

5.      Az elõzõ pont folytatásaként szükséges szólnom azokról a fontos célokról, melyek elsõsorban a fejlett országok agrárpolitikáját jellemzik: az a termelõk jövedelmének növelése, hatékonyabb termelési szerkezet és a multifunkcionális mezõgazdaság kialakítása. Az ipari munkahelyek kialakítása, a jövedelem paritás biztosítása, valamint más, regionális gazdaságfejlesztéssel kombinált intézkedés mind ebbe az irányba hatnak.

 

6.      A migráció alakulása, az esetleges emigráció mérete, valamint az agrárpolitika jellege közötti kapcsolat egyértelmûen feltárható. A rurális településszerkezet, a tanyák fennmaradása nem csupán a közigazgatási feltételek alakulásától, hanem az agrárpolitikától is függ. Elég csak itt a z agrárszociológia által kimutatott demográfiai erózióra gondolnunk.

 

7.      A környezetvédelem, a táj- és természetvédelmi intézkedések kiterjesztése és fenntartása az agrárérdekekkel való kooperáció esetén könnyebbé válhat. A mezõ- és erdõgazdaság ott is jelen van, ahol a természetvédelmi õr csak ritkán fordul meg. Az Alpokban pl. azért kap támogatást a hegyvidéki tehéntartó gazda, hogy ápolja a hegyi legelõket. De elég csak a Hortobágyra gondolnunk, ahol azért engedélyezték a világörökség részét képezõ tájegységen a rideg szarvasmarhatartást, mert a természeti környezet egyensúlya csak így biztosítható.

 

8.      A termelésökonómiai lehetõségek kihasználásán túlmenõen az agrárpolitikának társadalompolitikai feladatai is vannak. Meg kell említeni az agrártársadalomban oly erõs családi kötõdést, továbbá a rurális kulturális örökség, a folklór megõrzését. Külön kiemelném az agrár- és birtokpolitikai célokkal összekapcsolt szociálpolitikát, nyugdíjrendszert és örökösödési jogot.

 

9.      Az egyházak mellett az agrárpolitikának is szerepe volt abban, hogy a falvak közösségi élete, öntevékenysége fennmaradt, ill. újjáéledt. A helyi összefogást a szövetkezeteket preferáló agrárpolitika kedvezményekkel is támogatta. Az agrárpolitika segíthet abban, hogy a kollektivizmus rossz emlékeit feledtetve, a civil kohéziós forrásokat segítse és a haladás szolgálatába állítsa. A változások (pl. EU) befogadását nem várhatjuk kellõ elõkészületek nélkül.

 

10.  A multifunkcionális gazdálkodás elveit szem elõtt tartva korunk agrárpolitikája nyit a szabadidõs tevékenységek, a turizmus, a rekreáció irányába is. Az erdõk, kisvizek, szórvány-települések, erdész-vadász házak, a falusi vendéglátás egyre nagyobb üdülési és sportolási igényt elégít ki. A jól értelmezett agrárturizmus nem csupán idõszakos bevételt jelent a gazdálkodónak, hanem alkalmat is arra, hogy a mezõgazdasági élet sokféleségét, kockázatait is bemutatva megismertesse a vendéget a természetelvû gazdálkodással. A bemutató gazdaságok nem csak a szaktanácsadás bázisait jelentik, hanem az oktatásét is.

 

11.  A polgárosodás és a vagyonbiztonság két összetartozó fogalom. A hazai agrártársadalomban csak akkor voltak jelen a polgárosodás elemei, amikor az anyagi és nem anyagi felhalmozást, vagyoni gyarapodást elismerte, sõt elõsegítette a hatalom. Amikor ez megszakad, akkor visszaesés következik. Az alapokat pedig a mezõgazdaságban a biológiai ciklusokból adódóan mindig sokkal nehezebb, mint más ágazatokban. Az agrárpolitikának tehát egyik különösen hangsúlyos kérdése, hogy a polgárosodás alapját képezõ elemekben viszonylag nagy állandóság érvényesüljön, hogy az ingatlan se szó szerint, sem átvitt értelemben ne inogjon.

 

12.  Az ország nemzetközi kapcsolataiban, a diplomáciában, sõt a világkereskedelemben is nagy szerepet játszik az agrárpolitika. Magyarország geopolitikai helyzetébõl adódóan elsõrangú kérdés a szomszéd országokkal való agrárkapcsolat. Az állat- és növényegészségügyi együttmûködés csak az egyik dimenzió. Legalább ilyen fontosnak tekinthetõ a vízügyi együttmûködés is, hiszen az ország felszíni vizeinek 90%-a külföldi eredetû.

 

A kitûzött célok eléréséhez az agrárpolitikának alapvetõen három nagyobb eszközcsoport áll rendelkezésére, az árpolitika, a struktúrapolitika és a piacpolitika (marketing politika).

A struktúrapolitika célja, hogy a farmok nagyságában, s a gazdálkodás méretében végbemenõ szükségesnek tartott változásokat ösztönözze, s a változás okozta nehézségeken enyhítsen. A termelékenység- és jövedelemnövelés, azaz az általános agrárpolitikai célok eszközei között mind a földterület nagyságára, mind a technológiai elõrehaladásra inspiráló intézkedések megtalálhatók. Nyugat-Európában a struktúrapolitika fõbb tevékenységei az alábbiak szerint csoportosíthatók: a) farmstruktúra, azaz termelési méret kialakítás a hatékonyság javítása érdekében; b) szociális és környezeti hatások makroszintû kompenzálása; c) regionális problémák megoldása. A farmstruktúrába való beavatkozásnak 3 fõ eszköze az örökösödési törvény (1 örökös kijelölése a földterület elaprózódásának elkerülésére), a konszolidációs programok, amely a földosztások korrekciós programja, s jelentõs költségvetési terheket felvállalva igyekszik a szétaprózott földterületeket egyesíteni, és az egyesítési politika, ami a farmméret növelését célzó intézkedés: az állam által felvásárolt földterületet csak a szomszéd terület birtokosa vásárolhatja meg. Ezen intézkedések nem minden országban figyelhetõk meg, hiszen az ilyen komoly költségvetési terheket okozó állami beavatkozásokat csak ott indokolt bevezetni, ahol feltétlenül szükségesek. Egyes országokban (pl. Anglia) az adott idõszak megfelelõ gazdasági körülményei önmagukban, állami beavatkozás nélkül is létrehozták a megfelelõ hatékonyságú gazdasági méretet. Napjainkban azonban a vidéki lakosság ipari centrumokba áramlása olyan súlyos problémákat vet fel, mint a munkanélküliség növekedése, a túlduzzadt városi agglomerációk további erõsödése. Az állami szabályozásnak, melynek során a vidéki lakosság jövedelmének akár közvetlen támogatások általi szinten tartása árán is meg kell akadályozni a lakosság eláramlását. Ide kapcsolódik a regionális problémák megoldása is, melynek során az állam különbözõ terület- és településfejlesztési programokkal igyekszik a nem homogén vidék helyzetét befolyásolni a városok elszívó hatását mérsékelni.

Törvényekkel kell elõsegíteni az egy tulajdonban lévõ földterületek elhelyezkedésének racionalizálását, vagyis területcserék sokaságát kell végrehajtani állami segédlettel (hazánkban a Nemzeti Földalap). Hasonló céllal törvényekkel kell rendezni az elhagyott területek tulajdonjogát éppúgy, mint az örökösödés okozta problémákat. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a területek további aprózódását elkerüljük, ugyanakkor a struktúra és az árpolitika összekötésével általában sikeresen akadályozzák meg a túlzott földterület-koncentrációt is. Bizonyos nagyság fölött ugyanis a termelõ nem jogosult a különbözõ támogatásokra.

Piacpolitikai intézkedésekkel a gazdaságirányítás az agrárium egészére jellemzõ bonyolult, sokszereplõs piaci kapcsolatokat szeretné befolyásolni, méghozzá úgy, hogy minél nagyobb védelmet nyújtson az egyébként igen gyenge alkupozícióval rendelkezõ termelõnek. Teheti ezt úgy, hogy jól mûködõ, a termelõ és a vásárló számára is elfogadható piaci intézményeket hoz létre (például nagybani piacokat, tõzsdéket, aukciókat mûködtet). De teheti ezt úgy is, hogy a piaci szereplõk közül néhányat kiválaszt, s azokat valamilyen preferált helyzetbe hozza. Az alkalmazott eszközökkel el tudja érni, hogy a verseny magas szintû legyen. Lehetõvé teszi az ágazatba való szabad be- és kilépést, az új belépõket segíti a piacra-jutásban, a kisebb volumenû termelõk közös értékesítését támogatja.

Az árpolitika elsõsorban a termelõ által elért, valamint a vertikális lánc egyes pontjain kialakuló árra összpontosít. Az elérni kívánt konkrét célok lehetnek különbözõek: pl. árstabilizálás, a termelõk jövedelmének növelése, vagy a kereskedelmi árak csökkentése annak érdekében, hogy a fogyasztók könnyebben juthassanak a termékhez. Az árstabilizálásra való törekvés azt jelenti, hogy a mezõgazdasági termelésre jellemzõ árfluktuáció nagyságát a lehetõ legkisebbre kívánják csökkenteni. Árfluktuáció az évenként eltérõ termés hatására is bekövetkezik.

Mindhárom eszközrendszer egyes elemei a mezõgazdasági termelõ jövedelmét módosítják annak érdekében, hogy a kitûzött céloknak megfelelõ irányban következzenek be változások az ágazaton belül. Az agrárpolitikai eszközök számát tekintve az eszközök legtöbbje az árpolitikai beavatkozások közé sorolható.

 

 

Néhány történelmi tanulság a közelmúltból

 

Az elsõ szabad választásokon a közvélemény a közép-jobb nemzeti pártokat hozta hatalomra. Ezek az erõk azonban az agrárpolitikájukban nem elõre, hanem visszafelé forgatták a történelem kerekét, amikor nem a modernizálás irányában elõre, hanem az idejétmúlt kisparaszti múltba akartak visszamenni annak érdekében, hogy politikailag megerõsödhessenek. Sokkal jobban bíztak konzervatív politikai szövetségesükben, az elmaradt kisparasztokban, mint a jövõ modern farmereiben. Az örökölt szocialista mezõgazdaságot, azon belül különösen annak az örökölt értelmiségét, azaz a modernizáláshoz nélkülözhetetlen szakembereket politikai ellenségüknek tekintették. Nem vették tudomásul, hogy az általuk betegesen gyûlölt szocialista múltból örökölt mezõgazdaság sokkal könnyebben, gyorsabban és fájdalommentesen korszerûsíthetõ lett volna, mint a régi sebek felszaggatása, a kollektivizálás okozta anyagi sérelmek ígért, de nem teljesíthetõ korrigálási kísérlete.

Az Antall-kormány szándékainak és politikai elképzeléseinek megfelelõen ugyan a rendszerváltás után az agrárpolitikában politikai súlyt nyertek a két háború közötti nagybirtokosok visszatért utódai és a kisgazdák paraszti maradványai. Amíg a világ fejlett mezõgazdasága többet változott az elmúlt ötven év során, mint elõtte ötszáz év alatt, a kormányzat az (ötven éve is száz évvel) elmaradt magyar agrárviszonyokat akarta restaurálni. A kisgazdák (és azok közül is mindenekelõtt a Torgyán-szárny képviselõi) pedig a század elsõ felében progresszív parasztok helyzetét akarták visszaállítani. A baloldal is hibás agrárpolitikai útra tévedt, mert túlságosan a régi nagyüzemekre és az azokból örökölt agrárpolitikára támaszkodott. Minden agrárpolitikai reformban a támaszának tekintett állami és termelõszövetkezeti mezõgazdaság érdeksérelmét látta

A magyar mezõgazdaság ’80-as években érvényes gazdaságföldrajzi és a humán adottságai miatt, valamint a fenti okok következtében nemcsak a többi szocialista ország mezõgazdaságához viszonyítva volt kiváló, de a nyugati szakemberek is elismeréssel nyilatkoztak róla. Ezt az eredményt úgy értük el, hogy a mezõgazdaság pénzügyi támogatása nem érte el a nyugat-európai támogatás szintjét. Ebben a viszonylag nagyon kedvezõ helyzetben találta a rendszerváltás a magyar mezõgazdaságot, és ezt a virágzó és a nyugati versenytársakénál kisebb dotációval mûködõ mezõgazdaságot rendítette meg a rendszerváltást követõ kormányok gazdaságpolitikája.

A szocialista agrárpolitika ugyan alapvetõen utat tévesztett, de a hibás úton viszonylag eredményes mezõgazdaságot hagyott maga után. Ezt kellett volna a rendszerváltozás során átalakítani, a nemzetközi versenyben helytállóvá tenni a döntõen családi gazdaságokon alapuló, de a többi forma számára is helyet hagyó, korszerû agrárstruktúrává. A helyes cél az lett volna, ha egy évtizeden belül elérjük, hogy a mezõgazdasági terület mintegy 80 százalékán korszerûen felszerelt és megfelelõ üzemnagyságú farmergazdaság adja az árutermelés döntõ többségét, mintegy 10 százalékot ne haladja meg a bérmunkásokkal dolgozó nagyüzemek, elsõsorban állami gazdaságok területi aránya, és mintegy 10 százalékán a lakosság harmada, a falusi lakosság nagyobbik fele folytathasson kisegítõ gazdaságot. Ezzel szemben a rendszerváltás után a Parlament és a kormányzat olyan agrárpolitikát folytatott, amely egyrészt a régi struktúra gyors politikai (és anyagi) szétverését, másrészt a kollektivizálást megelõzõ viszonyok visszaállítását célozta meg. Az átalakítás siettetése végeredményben lassítást okozott. A túlságosan elaprózott birtokstruktúra visszaállítási kísérlet pedig az egészséges üzemstruktúrával éppen az ellenkezõ irányú elmozdulást jelentett. Ez nem az elõre-, hanem a hátravonulást jelentette. Méghozzá rossz irányba. Ennek következtében a magyar mezõgazdaság ma jó tíz évvel hátrább van a modernizációtól, mint amilyen távol a rendszerváltás idején volt.

A korábbi nagyüzemek tönkretételét a dotációk drasztikus és elõkészítetlen csökkentése, valamint a kárpótlás beindítása jelentette. A spontán privatizáció azzal vett lendületet, hogy a mezõgazdasági nagyüzemek magánvállalkozási alapon is jövedelmezõ profiljai és melléküzemágai önállósultak.

A kárpótlási folyamat még távolabb vitte a mezõgazdaság modernizációjának megvalósítását. Kezdeményezõi részben politikai célt láttak benne. A szövetkezetek elleni erõk erõsítését akarták elérni, s a régi gyengítését még akkor is, ha azzal hátráltatják az új erõsítését. A kárpótlási rendszer mögött az a szándék állt, hogy az erõs szocialista nagyüzemek gyors szétverése akkor is üdvös, ha a helyükbe az idejétmúlt, felszereléssel nem rendelkezõ törpegazdaságok lépnek. A kárpótlási jegyek jelentõs hányadáért azonban nem földet, hanem lakást és részvényt vásároltak, illetve felhasználásával még máig is várnak. A földvásárlásra felhasznált kárpótlási jegyek tulajdonosai többségükben egyrészt öregek, akiket a múlt romantikája fût, másrészt olyanok, akik maguk ugyan nem kívánnak gazdálkodni, hanem a tulajdonukba került földek többségét alacsony bérleti díjak ellenében a nagyüzemekre bízzák.

A dotációk drasztikus (és gyors) lefaragása, az agrártermékekre éhes piacok összeomlása és a kárpótlási rendszer bevezetése eredményeként a föld ára a piacgazdaságok történetében is példátlanul alacsony szintre zuhant. A földjáradék, ami minden mezõgazdasági fejlõdés alapja volna, megszûnt (illetve negatívvá vált). Ennek következtében a föld tulajdonosa számára még a munkaráfordítások is csak részben térülnek meg. Az elsõ szabad választással hatalomra kerülõ konzervatív jobbközép politika is naívan követte a nyugati tanácsokat abban, hogy a mezõgazdaság támogatását gyorsan és következetesen meg kell szüntetni. Ez önmagában elég lett volna ahhoz, hogy tönkretegyen minden olyan gazdasági alapot, amelyre az átállást építeni lehetett volna.

A korábbi dotációk leépítése következtében a magyar mezõgazdaság az elmúlt évek során legalább tíz évvel hátrább került a végsõ cél, vagyis a farmergazdaság kiépítésétõl. Ma a magyar mezõgazdaság mind az átalakuláshoz, mind a nyugati konkurensekhez képest jóval hátrább van, mint a rendszerváltás elõtt volt, holott az induláskori lemaradást kellett volna csökkenteni. A dotációk gyors és drasztikus leépítése katasztrofális következményekkel járt, és korrekciója sokszorta többe fog kerülni, mint amennyit megtakarítottak vele.

Az elmúlt évtizedek során megfordult a tõkés mezõgazdaságban a korábbi tendencia, nevezetesen az, hogy a nagyvállalkozások, a nagytõkések legyõzik a kicsiket. A század második felében minden fejlett tõkés országban csökkent a bérmunkásokkal dolgozó nagyvállalatok száma és a termelésbõl való részesedése. Az agrártechnikai forradalom azt hozta magával, hogy a hatékonyság nem ott nagyobb, ahol jobb a gépek kihasználtsági mutatója, ahol olcsóbb a munkaerõ, hanem ott, ahol erõsebb a dolgozó motivációja, érdekeltsége, munkaidejének rugalmas beosztása. A bérmunkásokkal dolgozó nagyüzemek akkor is drágán termelnek, ha nagyon alacsonyak a munkabérek, a farmergazdaság pedig ott termel a legolcsóbban, ahol a legmagasabb a dolgozói jövedelem. Jól példázza ezt az új helyzetet az a jelenkori tény, hogy ott termelik a legolcsóbb gabonát, húst és tejet, ahol a legmagasabb az egységnyi munkával elért jövedelem. Ezzel szemben az alacsony dolgozói jövedelmet biztosító mezõgazdaságok mindenütt válságban vannak, versenyképteleneknek bizonyultak. Az is egyértelmûvé vált, hogy a sokprofilú, akár a horizontálisan, akár a vertikálisan szervezett üzemek ideje lejárt. A farmergazdaságoknak szakosodniuk kell, különben nem lehetnek versenyképesek.

<            A modern tõkés országokban az elmúlt évtizedek során a mezõgazdaságban minden más ágazatnál nagyobb mértékben visszaszorult az alapvetõen bérmunkásokkal mûködtetett, sokprofilú mezõgazdasági vállalkozás, vagyis a klasszikus értelemben vett tõkés üzemi forma. A mezõgazdaságban realizált munka és tõke döntõ többsége a családi munkán alapuló, szûk profilú kisvállalkozásokba ment át. Mivel egyetlen tõkés országban sem éri el az egy mezõgazdasági vállalkozásban foglalkoztatottak átlagos száma az ötöt, nálunk sem képzelhetõ el más megoldás, mint a családi munkaerõre alapozott farmergazdaság (Kopátsy, 1996).

Fontos még megjegyeznem, hogy már évtizedekkel ezelõtt hallatta szavát az a tudományos nézet, hogy a külföldi rendszereket és módszereket nem lehet egyszerûen lemásolni. Az ötvenes években nem sikerült a szovjet típusú, „klasszikus” kollektivizálás (eredménye a „magyar út”, a háztájizás kialakulása volt), és nem volt sikeres a rendszerváltás utáni idealisztikus, a háború utáni helyzet restaurációjára való törekvés sem. Véleményem szerint ugyan keresni kell az integráció követelményeiben szükséges beilleszkedés agrárpolitikai módszereit, de ez alkalmazkodás hazai realitásainak függvényében alakítható ki egyezmények és egyezségek keretében. A formálódó mezõgazdaság tekintetében tehát kétségesnek tartom a nyugat-európai családi farmok hazai átmásolását a közép-távú magyar agrármodellbe.

 

A magyar agrárgazdaság helyzete napjainkban

 

A mezõgazdaság nemzetgazdaságon belüli súlya az elmúlt évtizedben Magyarországon is csökkent. Gazdasági szerepvesztése nemcsak a többi ágazathoz viszonyítva, hanem a ráfordítások és a teljesítmények abszolút értékében is bekövetkezett.

A bruttó hozzáadott értékhez a mezõgazdaság 2000-ben 4,2%-kal járult hozzá, 1990-ben 14,5%-kal. A bruttó hazai termékbõl (GDP) való részesedése 1990-2000 között 12,5%-ról 3,7%-ra esett vissza. Az ágazat nem tudta megõrizni kiemelkedõen jó külkereskedelmi pozícióját sem. A mezõgazdaság és az élelmiszeripar az összes kivitelbõl 1990-ben 23,1%-kal, 2000-ben 8%-kal, 2001-ben 7,5%-kal  részesedett, de az élelmiszerek külkereskedelmi forgalmának kiviteli többlete – az árualaptól függõ ingadozásokkal – napjainkig fennmaradt. Mindezek ellenére a mezõgazdaság nemzetgazdaságban betöltött szerepe még így is jóval nagyobb, mint a közösség tagállamaiban.

A mezõgazdasági beruházások aránya a kilencvenes évtized elején 8,7%, 2000-ben 3,3% volt. A mezõgazdaság foglalkoztatási részesedése 1990-2000 között – 1994-ig erõteljesen, majd mérsékeltebben – 14,2%-ról 6,5%-ra csökkent, 2001-ben 6,2% (239,4 ezer fõ) volt. A 2000. évi Általános Mezõgazdasági Összeírás (ÁMÖ) szerint az összes népesség 20,3%-a, a munkavállalási korú népességnek 23,7%-a végez valamilyen (hobby, kiegészítõ, megélhetési, vagy fõfoglalkozás jellegû) mezõgazdasági tevékenységet. Az agrárágazat tehát túlnõ, túlmutat a tevékenység elsõdlegesen gazdasági keretein. Jelentõs szerepet játszik a vidék tágabb értelmû megõrzésében, fejlesztésében, a vidéki társadalom formálásában, a vidéken élõ nem mezõgazdasági foglalkozású népesség megélhetésében, a szociális problémák és a területi különbségek tompításában.

Az élelmiszeripar a bruttó hazai termék (GDP) mintegy 3,0%-át állítja elõ, a mezõgazdasági termékek, alapanyagok több mint 75%-át feldolgozza. Az élelmiszer, az ital és a dohánytermék árufõcsoport a nemzetgazdasági export mintegy 7%-át (2001-ben 7,5%-át) adja, az ágazat külkereskedelmi egyenlege tartósan pozitív. A vállalkozások 95%-a az 50 fõnél kevesebb munkaerõt foglalkoztató mikro- és kisvállalkozás. Az élelmiszeriparban foglalkoztatottak száma 1990-2000 között 35%-kal (234,2 ezer fõrõl 152,2 ezer fõre) csökkent, így a foglalkoztatásból 2000-ben mintegy 4%-kal, 2001-ben 3%-kal részesedik. Az ágazat privatizációja befejezõdött.

Az Európai Unióban használt kritériumok szerint Magyarország csaknem egész területe (96%) vidéki térségnek minõsül, ahol a népesség közel háromnegyede él. Az alapvetõen vidéki, 62%-os részarányú területek, össznépességbõl való részesedése 33,5%, amely 3,5-ször haladja meg az uniós tagországok átlagát (9,7%). A települések 93%-a falu (község), ahol a népesség 36,4%-a él. A falvak 59%-a 1000 fõnél kisebb lélekszámú, amelyekhez a népesség több mint egyötöde tartozik.

A „munkanélküliségi csúcs” 1993-ban jelentkezett (12%-ot meghaladó értékkel), a munkanélküliségi ráta 2000-ben 6,4%, 2001-ben 5,6%. A munkanélküliség kilencvenes évtized elején kialakult differenciáltsága erõsödött, de az egyes megyék és régiók veszélyeztetettségi sorrendje nem változott. A munkanélküliség csökkenõ országos rátája mögött a régiók 3,5-szörös, a községek népességszám szerint képzett csoportjai, illetve az országos átlag és a fõváros között több mint kétszeres különbség figyelhetõ meg. A vidéki térségekben általában jelentõs, a kisebb lélekszámú települések felé haladva pedig egyre magasabb a munkanélküliség aránya, hasonlóan romlanak a megélhetési feltételek is. Kifejezetten kritikus foglalkoztatási helyzetben vannak az alacsony képzettségû és idõsebb korú népesség-csoportok, különösen pedig a családos nõk. A foglalkoztatási helyzetet nézve azonban leginkább hátrányos helyzetû a lakosság 5-6%-át alkotó roma népesség, melynek népességen belüli aránya az országos átlaghoz képest lényegesen magasabb a kisebb lélekszámú településeken. 1990-2000 között a munkavállalási korú népesség inaktivitása 1,7-szeresére növekedett, jelentõs területi eltéréseket mutatva. Az aktivitási ráták szélsõértékei közötti különbségek megduplázódtak, 5%-ról 10%-ra nõttek. Igen alacsony a gazdasági aktivitás a falvakban (30,4%-os) és a tartósan legrosszabb helyzetben lévõ észak-alföldi, észak-magyarországi régiókban. Az 1000 fõ alatti falvakban az inaktív, lényegében eltartásra – társadalmi, családi segítségre – szoruló népesség aránya meghaladja a 70%-ot. A munkavállalási korú nõk között az inaktívak aránya (44%), 10%-ponttal magasabb a férfiakénál.

A kistelepüléseken a mezõgazdálkodáson kívül alig folyik másfajta gazdasági tevékenység, ezért a mezõgazdaság és a hozzá kapcsolódó tevékenységek alapvetõen befolyásolják népességmegtartó képességüket.

A vidéki térségekben, különösen a falvakban, kisebb lélekszámú településeken tehát, beavatkozások nélkül számolni kell:

 

-         a kedvezõtlen kor, és képzettség szerinti lakossági összetételével, a fiatalabb korosztályhoz tartozók elvándorlásával, következésképp a legkisebb települések fokozatos elnéptelenedésével;

-         a munkanélküliség magas – az országos átlagot többszörösen meghaladó – arányával, tartósságával;

-         gazdasági bázis híján a munkahelyek csökkenõ számával, a munkahelyteremtés erõteljes korlátjaival;

-         az infrastrukturális ellátottság, a szolgáltatások és az életminõség alacsony színvonalával.

 

A vidék súlyosbodó gazdasági-társadalmi-szociális gondjai elsõdlegesen az elhúzódó strukturális változásokra, a mezõgazdaság gazdasági súlyának, a jövedelemtermelésben és a foglalkoztatásban betöltött szerepének csökkenésére vezethetõk vissza. A vidéki területek magas aránya, az agrártermelés kedvezõ adottságai miatt hazánkban a mezõgazdaság – multi-funkcionális szerepét erõsítve– továbbra is jelentõs nemzetgazdasági ágazat marad. Gazdasági szerepén túl az ágazat szükségszerûen részt vállal a környezet fenntartásában, a kulturális örökségek, a hagyományok megõrzésében, de sokszínû lehetõséget nyújt a szabadidõ eltöltésére, a rekreációra (üdülés, pihenés) is. Mindezek a Közös Agrár Politika (KAP) második pilléreként, az európai mezõgazdasági modell fenntarthatóságát szolgálják (Takács, 2002).

 

Az aktuális agrárpolitika néhány kardinális folyamata

 

A családi gazdaságok kialakulása

 

A családi gazdaságok immár nagyon fontos szerepet töltenek be a magyar agráriumban mind a mezõgazdasági struktúrát, mind az általuk elõállított termelési értéket tekintve. Az, hogy napjainkban annyi szó esik a családi gazdaságokról, az aktuálpolitikai célkitûzéseken kívül annak is köszönhetõ, hogy 12 fáradságos, katasztrófa-közeli helyzetektõl és számos elhibázott ideológiai intézkedéstõl terhes év után napjainkra kezd kialakulni az az agrárstruktúra, amely – további fejlesztések és szerkezeti racionalizálás után – alkalmas lesz az EU-hoz történõ csatlakozásra, illetve az onnan érkezõ források ésszerû és hatékony felhasználására.

A családi gazdaságok fogalmi lehatárolásakor hat kritériumot tudunk meghatározni – hangsúlyozottan elméleti szempontból:

 

-         A vállalkozás tulajdonjoga a gazdaság vezetõjének kezében az irányítással kombinálódik.

-         A vezetõk vér szerinti, vagy házasság révén szerzett rokonsági kapcsolatban vannak.

-         A családtagok – a gazdaság vezetõit is beleértve – a vállalkozáshoz tõkét biztosítanak.

-         A családtagok – a gazdaság vezetõit is beleértve – mezõgazdasági munkát végeznek.

-         A vállalkozás tulajdonjoga és az irányítás az idõ elteltével generációról generációra száll.

-         A család a gazdaságban lakik.

 

A családi gazdaság álláspontunk szerint egy olyan vállalkozás, amely a családi kapcsolatrendszerre és a belsõ erõforrásokra épít. A tõke a család tulajdonában van, amely vezeti a gazdaságot és egyben végzi a termelõtevékenységet. Alapvetõen családi munkaerõre támaszkodik, de szükség esetén idegen munkaerõt is alkalmazhat. A családi gazdaságban szorosan összefonódik a háztartás és a gazdaság, az önfogyasztás és az árutermelés. Az erõforrásoktól függõen a családi gazdaságokra az eltérõ méret, termelési szerkezet, és az össztermelésen belül eltérõ arányú árutermelés a jellemzõ.

A gazdaságilag életképes és hosszútávon jövedelmezõ családi agrárvállalkozások támogatásánál kiemelt jelentõséggel bír a fiatal, mezõgazdasági szakismerettel rendelkezõ, EU kompatibilis vállalkozók megkülönböztetett kezelése. Ez a cél a korstruktúra javítását, a birtokkoncentráció erõsítését szolgálja, továbbá ösztönzi a fiatalok vállalkozó kedvét és helyben maradását.

Napjaink átalakuló mezõgazdaságában a családi gazdaságok preferált helyzetet élveznek, élveztek 2002-ig. Európai mintára hazánkban is igyekeztek meghonosítani az eddig alig létezõ családi gazdálkodást, mint önálló szervezeti formát. A 2002-es kormányváltást követõ agrárpolitika azonban más prioritásokat épített be az agrártermelésbe, a családi gazdálkodás kedvezményezettsége – elsõsorban a Közösségi Agrárpolitika nyomására – javarészt megszûnik. Ennek ellenére mégis fontosnak tarjuk a családi gazdálkodáshoz kapcsolódó feltételrendszerek valamilyen formában való megtartását, mivel több, mint tízezer családi gazdálkodó kötött 5 évre, élethivatásszerû tevékenység végzésére szerzõdést az állammal 2001/2002-ben. Ugyanakkor természetesen figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az uniós elõírások értelmében nem megengedett egyes gazdálkodói csoportok pozitív diszkriminációja. Ezért a családi gazdaságok segítését a fentiekben felvázolt agrárpolitika tudatos alkalmazásával, illetve a termelõi integráció kiterjesztésével, valamint az agrárinformációs rendszer teljes körûvé tételével látjuk megoldhatónak. A családi gazdaságok szerepvállalása az EU integráció után mindenképpen az agrárium alappilléreként jelenik meg, mivel az Európai Unió egyre inkább ökoszociális elemeken alapuló mezõgazdasági prioritásai leginkább a családi gazdálkodókon keresztül válhat kézzelfoghatóvá.

 

A termékpályás szövetkezés, a vertikális integráció ösztönzése

 

A sokszereplõs élelmiszer-termékpályákon általában az atomizáltan mûködõ agrártermelõknek a leggyengébb az alkupozíciójuk, így a jövedelemszerzési esélyeik is a legkisebbek. Ezért a termelõi integráció hozzásegítheti õket ahhoz, hogy a jelenlegi árelfogadó szerepbõl az árérvényesítõ helyzetbe kerüljenek át.

A termelés integrálása, az új típusú szövetkezés új távlatokat nyithat meg a mezõgazdasági termelõk, a családi gazdálkodók számára. Jelenleg hazánkban ez a fajta integráció, szövetkezés nem elterjedt, pedig óriási szükség lenne rá a termékpálya integrálása szempontjából. A legnagyobb problémát a termelõk szövetkezéstõl összefogástól való idegenkedése jelenti (elsõsorban a múlt tapasztalatai és a polgári kormányzat tudatos szövetkezet-ellenes politikája miatt, ami egyébként a régi szövetkezetek ellen irányult, nem az új típusúakat érintette), mivel sokan azt gondolják, hogy a szövetkezés, az integráció egyfajta tulajdonközösséget is jelent, miközben az színtisztán közgazdasági-vállalatgazdasági szempontból kísérli meg az optimálisabb mennyiségek elérését és a termelõk összefogását.

Az EU csatlakozáshoz közeledve nekünk is fel kell ismernünk az európai szövetkezeti elvek és a termelõi együttmûködési rendszerek átvételének szükségességét. Mivel az Európai Unióban néhány termékcsoport esetében a támogatások termelõkhöz való eljuttatása kizárólag a TÉSZ-eken keresztül lehetséges, Magyarországon is szükségessé vált az ezen szervezetek megalakulását szabályozó jogszabályi háttér kialakítása.

A Nyugat-Európában jelenleg mûködõ termékpályás szövetkezetek alapelvei: a szövetkezet a tagok szövetkezete, nem pedig a külsõ vállalkozóké, vezetõké; és benne a termelõk megõrzik gazdálkodási önállóságukat. Tehát az Európai Unió országainak piaci gyakorlata is bizonyítja, hogy az egyéni érdek és a közérdek összhangját legmagasabb szinten megvalósító gazdasági szervezet a szövetkezet, mivel az a mezõgazdasági termelõk legelterjedtebb együttmûködési formája. A termékpályás szövetkezetek létrehozása azért szükséges, mert az a modern európai agrártársadalom elismert érdekérvényesítési szervezete. Ott már felismerték a kistermelõk, hogy számukra létkérdés az elõállított áruiknak a biztonságos piacra vitele elõnyös szállítási-elszámolási feltételek mellett, vagyis a költségeiket meghaladó árbevétel biztosítása. Ezért a homogén termékcsoportok termelõi létrehozták értékesítõ, beszerzõ, szolgáltató szövetkezeteiket, amelyek az érdekérvényesítés és az együttmûködés legfõbb formái. Ezen kívül a tulajdonosok szövetkezésére épül az egész Európai Unió mezõgazdasági termelõket segítõ gazdaságfejlesztõ és népességmegtartó politikája, valamint az agrárrendtartási rendszere.

Magyarországon jelenleg kb. 1.000.000 személy (õstermelõ) családi munkával szerzi mezõgazdasági jövedelmét. Az értékesítés biztonságát és jövedelmezõségét vagy egyéni áruértékesítéssel (pl. piacozással), vagy szerzõdéses termeltetéssel (integrációban való részvétel) kívánják biztosítani. A bizonytalan értékesítésre és gazdálkodásra Magyarországon is a termékpályás szövetkezés jelenthetné megoldást, mivel az kiszámítható értékesítést és nagyobb jövedelemrészesedést biztosítana nekik a termékpálya különbözõ szakaszain. Így nem fordulhatna elõ az a nálunk általános tendencia, hogy a termelõ nem a termék létrehozásában végzett munkájának arányában jut a jövedelméhez. A termékpályás szövetkezés tehát nem csak lehetõség, hanem kényszer is a mezõgazdasági termelõk számára.

 

Mivel az EU agrárrendszeréhez hozzátartoznak az mezõgazdasági termelés önszervezõdõ és érdekérvényesítõ szövetkezetei, ezért Magyarországon is preferálni kell: a termelõ-szolgáltató típusú szövetkezetek fejlõdését, a bérlõket, termelõket, feldolgozókat, és kereskedõket integráló marketinget, a fogyasztási, értékesítõ, beszerzõ tevékenységet végzõ, a különféle szolgáltatásokat nyújtó és a termékcsoportokra szervezõdõ szövetkezeteket.

 

A termékpályás szövetkezetek elõnyei:

 

-         A termékpályás szövetkezet képes valós piaci információ nyújtására, gyorsan tud visszacsatolni, ezáltal jelölve a szûk keresztmetszetet.

-         Hosszú távon növeli a termelésbiztonságot (termelõ-centrikus, önintegrátor).

-         Az értékesítésben is biztonságot ad a termelõnek azáltal, hogy elõsegíti az optimális ár elérését (teljes termékmennyiségre), vagyis a biológiai és kereskedelmi ciklusokhoz kapcsolódó ármozgások legelõnyösebb szintjét keresi meg.

-         A szövetkezet a piac felé profitérdekelt, míg a beszállítók mint tulajdonosok felé non-profit jelleggel bír, vagyis nekik a nyereséget visszaosztja. Ez a döntõen non-profit elv alapján történõ eredményelosztás csak a termelõk számára vonzó.

-         A mezõgazdaságban kedvezõbb, mint bármely más társasági forma, mert a valóságos piaci versenyben tõke-megtakarítást végez, és másodlagos piacot teremtve a nagyobb termelõknek és szolgáltatóknak lehetõvé teszi a gyorsabb fejlõdést mind az elsõdleges, mind a másodlagos szövetkezetek szintjén.

-         A kisebb gazdaságokat és a részfoglalkozású termelõket is megvédi a kiszolgáltatottságtól és a nepperektõl.

-         A kistermelõk szövetkezéseinek a nagyobb jövedelem, és a nagyobb biztonság miatt a hitelezõ bankok, a biztosító intézetek és a kapcsolódó szolgáltató szervezetek elõnyöket nyújtanak, pl.: szállítás, tárolás, minõségellenõrzés, piackutatás és mindennemû fejlesztési tevékenység körében.

-         Az Európai Unió agrárpolitikájának új irányai a termelõi direkt támogatást, és az értékesítõ szervezetek állami eszközökkel való segítését helyezik elõtérbe.

 

Magyarország és az Európai Unió szövetkezeti modellje

 

Összehasonlításként megpróbáljuk bemutatni a magyar termelõi gyakorlat és az EU modell közötti különbséget. Az ábrából megfigyelhetõ, hogy a magyar gyakorlatban önálló (atomizált) termelõk vannak, amelyek termékei bonyolult kapcsolatrendszeren keresztül jut el a végsõ szereplõhöz, a fogyasztóhoz. A termelõk kiszolgáltatottak a felvásárló piaccal szemben, mivel nincs beleszólásuk az árak alakulásába (azaz árelfogadók), gyakran számukra kedvezõtlen termelõi szerzõdések megkötésére kényszerülnek.

 

 

1. ábra: A termékpálya integráltsági foka hazánkban és az EU-ban

 

Magyarországi gyakorlat

 

Termelõ

Felvásárlás

Élelmiszer-ipar   Vágóhíd, tejüzem, malom

Nagykeres-kedelem   Áruelosztás, export

Kiskereskedelem   Üzlet

Fogyasztó

atomizált termelõk

Az Európai Unió szövetkezeti modellje

 

Termelõ

Felvásárlás   Élelmiszer-ipar   Vágóhíd, tejüzem, malom   Nagykeres-kedelem   Áruelosztás, export     a szövetkezeti összefogás területe

Kiskereskedelem   Üzlet

Fogyasztó

     

 

Ezzel ellentétben az Európai Unióban a termelõk egészen a nagykereskedelmi áruelosztásig egy teljes rendszert alkotnak, azaz õk döntenek a feldolgozásról, meghatározott termék elõállításáról, valamint a termékek üzletekbe történõ szétosztásáról. Ezért tevékenyen részt vehetnek az árak alakításában és hatékonyságuk biztosításában (1. ábra).

 

A Nemzeti Földalap

 

A törvény értelmében a nemzeti földalap a kincstári vagyon azon része, amely felett a tulajdonosi jogokat nem a pénzügyminiszter, hanem a földmûvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter gyakorolja.

A földmûvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter feladatairól és hatáskörérõl szóló 155/1998. (IX.30.) számú kormányrendelet 4. § a) pontja szerint a miniszter gondoskodik a kormány gazdasági programjának ágazati megvalósításáról. Ebbõl következik, hogy a birtokpolitikáért, illetõleg annak végrehajtásáért a kormányzati felelõsség a földmûvelésügyi és vidékfejlesztési minisztert terheli.

            Az alkotmányos elvekbõl levezetett módon a nemzeti földalap vagyonkezelõ szervezete nem a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, hanem a földmûvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter által alapított Nemzeti Földalap Közhasznú Társaság. A nemzeti földalap közhasznú társaságnak nem lesz külön területi szervezete, a helyben adódó feladatait a megyei földmûvelésügyi hivatalok és a földhivatali szervezet közremûködésével látja el. A törvény rendelkezéseinél fogva az alábbi termõföld-területek tartoznak a Nemzeti Földalap rendelkezési körébe:

 

-         a jelenleg is állami tulajdonban lévõ termõföldek, az állami tulajdonban lévõ erdõgazdasági részvénytársaságok vagyonkezelésébe adott erdõk; továbbá

-         a védett és védelemre tervezett természeti területek kivételével az ÁPV Rt. által haszonbérletbe adott termõföldek a törvény erejénél fogva kerülnek át a nemzeti földalapba;

-         piacbefolyásolási szándékkal, illetve indokolt esetben állami elõvásárlási jog gyakorlásával vásárolt földek, továbbá a revitalizációs céllal vásárolt rossz minõségû vagy kedvezõtlen adottságú termõföldek;

-         a vásárlással, illetve csereföldként a földalaphoz került, hasznosítatlan állapotú termõföldek, az állam részére felajánlott termõföldek;

-         a kárpótlási árverések után állami tulajdonban megmaradó termõföldek; továbbá

-         olyan rekultivált területek, például külfejtések, amelyek további termõföldként történõ hasznosításáról a tulajdonos nem kíván gondoskodni; továbbá

-         olyan földek, amelyek kezelésével, hasznosításával a nemzeti földalap vagyonkezelõ szervezetét megbízták; továbbá

-         egyéb úton az állam tulajdonába került termõföldek, például öröklés, a kárpótlásról szóló 1991. évi XXV. törvény alapján kártalanítás nélkül állami tulajdonba került, hasznosítatlan állapotú földek;

-         az 1999. évi XLIX. törvénnyel módosított 1993. évi II. törvény 6. §-ának (4) bekezdése szerinti földkiadások után az úgynevezett aranykorona-hiány pótlására megmaradt, illetve az egyik földalapba sem tartozó földek.

 

A nemzeti földalap útján az állam javára szóló elõvásárlási jog tehát alkotmányos határok közötti kedvezmény, mert nem a tulajdonhoz való jogot érinti, nem a tulajdon megszerzése tekintetében tesz különbséget az állam javára, hanem az elõvásárlási jogok rangsorát állapítja meg. Így a nemzeti földalap mûködésével megmarad a gazdasági szempontú szabályozási koncepción belül. A birtoktagoltság felszámolása, a birtokrendezés méltányolható ok arra nézve, hogy az állam a földtörvény szerint élhessen elõvásárlási jogaival (Fogarassy, 2002).

 

A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program

 

Az agrár-környezeti program alapkoncepciója A többfunkciós európai mezõgazdasági modell, a hosszú távon mûködõképes mezõgazdálkodás megvalósításának alapvetõ feltétele a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodás nélkül elviselni.

Az értékfenntartó gazdálkodásnak egyik legfontosabb alapeleme a tájhoz, a környezetéhez illeszkedõ funkció, ágazati rendszer és intenzitási fok megtalálása, vagyis olyan földhasználati rendszer kialakítása, amely magából a környezetbõl, annak adottságaiból és korlátaiból fakad, ahhoz a lehetõ legjobban illeszkedik.

A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) célkitûzéseiben a különbözõ térségek adottságainak megfelelõ, ahhoz igazodó fenntartható mezõgazdasági földhasználat kialakítása fogalmazódik meg olyan módon, hogy az megfeleljen az EU 2078/92 rendeletében foglaltaknak. A NAKP környezetbarát mezõgazdasági földhasználatot támogató célprogramjai két fõtípusba sorolhatók.

Az elsõ fõ típust az úgynevezett horizontális vagy országos célprogramok alkotják, amelyek a hazai mezõgazdasági földhasználat teljes területére kiterjednek. Ezen programok célkitûzése az, hogy támogatást nyújtsanak a különféle földhasználati ágakban a környezetbarát termelési, gazdálkodási eljárásoknak, így elõsegítsék a magyar agrárgazdaság új, hosszú távon is fenntartható, és versenyképes fejlõdési modelljének kialakulását. Ennek érdekében különbözõ támogatási programok révén segítik a környezeti szempontokat is figyelembe vevõ gazdálkodási tervezés elterjedését, az integrált növény-, zöldség- illetve gyümölcstermesztés, az ökológiai gazdálkodás terjedését, a gyepterületek és vizes élõhelyek megfelelõ hasznosítását, valamint a környezetbarát állattartás kialakulását.

A célprogramok másik fõ típusát az úgynevezett zonális vagy térségi célprogramok adják, amelyek az adott térség környezet- és természetvédelmi szempontú mezõgazdasági földhasználatát segítik, hozzájárulva az egyes térségek adottságaikhoz illeszkedõ gazdálkodási formák elterjedéséhez, a tájgazdálkodás kialakulásához, a terület környezeti, természeti értékeinek megõrzéséhez és fejlesztéséhez. E programok célterületei közé olyan térségek tartozhatnak, amelyek természetvédelmi, talajvédelmi vagy vízvédelmi szempontok miatt valamilyen speciális hasznosítást igényelnek. A térségenként kidolgozott földhasznosítási formák, gazdálkodási módszerek alkalmazását támogatják az egyes célprogramok. A térségi célprogramok hálózatot alkotnak, így kialakulhat az úgynevezett Érzékeny Természeti Területek (ESA) rendszere.

A Kormány 2253/1999 (X.7.) számú határozatával elfogadott Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP), az európai agrármodell elterjesztésének magyar kerete. Ez tehát egy olyan új agrárstratégiai rendszer, amely:

 

-         többfunkciós mezõgazdaságot céloz, amely mindazon – élelmiszertermelési, ökológiai-környezeti valamint regionális, társadalmi – funkcióját betölti, melyeket a társadalom elvár tõle;

-         fenntartható mezõgazdálkodást céloz, amely tartósan abban a helyzetben van, hogy e többféle funkcióját egyaránt el tudja látni azáltal, hogy fenntartható termelési módszereket alkalmaz, valamint annak beismerése által, hogy e termelési, gazdálkodási mód környezeti valamint társadalmi, regionális teljesítményeit honorálnunk kell;

-         alkalmazkodó mezõgazdaságot céloz, amely a tájak adottságainak megfelelõ gazdálkodási rendszereket és intenzitási fokot használ a tájra, termõhelyre jellemzõ, minõségi termékek elõállítására;

-         egész területünkre kiterjedõ („területfedõ”) mezõgazdaságot céloz, amely védett vagy hátrányos helyzetû térségeinkben ugyanúgy jelen van, mint agrártermelési régióinkban, de itt ökoszociális feladatai kerülnek elõtérbe; végezetül

-         versenyképes mezõgazdaságot céloz, amely megállja a helyét a piacokon is; a verseny azonban tisztességes versenyt jelent, vagyis azokat az „ökoszociális játékszabályokat”, amelyeket az európai s benne a magyar mezõgazdaság modellje magába foglal és gyakorlata betart, azokat a WTO keretei között is rögzíteni kell

 

A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) elsõdleges törekvése tehát olyan mezõgazdasági gyakorlat kialakítása, amely a természeti erõforrások fenntartható használatán, a természeti értékek, a biodiverzitás megõrzésén, a táj értékeinek megóvásán valamint egészséges termékek elõállításán és élhetõ vidék, az embereknek életcélokat, feladatokat, munkát és megélhetést biztosító gazdálkodási rendszer megteremtésén alapszik. Ennek megfelelõen nem egyes termelési ágazatokat, hanem a felsorolt igényeknek egyaránt megfelelõ gazdálkodási rendszereket támogat, és az alábbi célkitûzéseket fogalmazza meg:

 

-         a környezetkímélõ mezõgazdasági termelési módszerek és ezeket megtestesítõ rendszerek széleskörû elterjesztése, ezáltal természeti értékeink, a biodiverzitás, a táj, a termõföld és a vízkészletek állapotának megõrzése és javítása;

-         hozzájárulás egy fenntartható mezõgazdasági földhasználati, ésszerû területhasználati rendszer, illetve Magyarország agro-ökológiai adottságainak megfelelõ kiegyensúlyozott és stabil földhasználati, termelési struktúra kialakításához;

-         piacképes, kiváló minõségû, értékes termékek termelésének növelése, és ezáltal a mezõgazdasági exportlehetõségek javítása;

-         a vidéki foglalkoztatási és jövedelemszerzési lehetõségek bõvítése, vidéki életminõség javulásához való hozzájárulás, alternatív jövedelemszerzési lehetõségek kialakítása;

-         a turisztikai potenciál fejlesztése, kihasználása elsõsorban a vidék, a táj képének javítása, az ökoturizmus, falusi turizmus feltételeinek javulása révén;

-         hozzájárulás egyéb vidékfejlesztési intézkedések sikeréhez, a vidéki népesség, a gazdálkodók termelési-környezeti ismereteinek fejlõdéséhez, szemléletváltás elõsegítéséhez.

 

Miután minden EU tagállamnak kötelezõen kell, hogy ilyen mûködõ programja legyen, belépésünk alapkritériuma az NAKP indítása. Mindemellett kedvezõ európai fogadtatása jobb tárgyalási pozíciókat teremt, és lehetõséget biztosít egy olyan országimázs kialakítására, melynek mottója: „Tiszta, élõ környezetbõl egészséges és biztonságos élelmiszert!” lehet. Elkerülhetetlen és érdekeinknek megfelelõ bevezetését ezen túl az is indokolja, hogy:

-         a két pillér mentén megcélzott forrásbevonás mértéke és esélye lényegesen nagyobb, mint az elsõ pillér termelési kvóták mentén megnyíló lehetõsége;

-         megteremti a forrásait a sokszínû és minõségi termékkínálat valamint környezet biztosításának és az ökológiai szempontból tartamos („fenntartható”) agrár- és vidékfejlesztésnek;

-         a vidéken élõ emberek és családok, közösségek számára munkalehetõséget, feladatokat, életcélokat és megélhetést biztosít különösen azokban a térségekben, amelyek környezeti szempontból sérülékenyek, agrárpotenciáljuk és így piaci versenyképességük alacsonyabb, és már ma is jelentõs munkanélküliséggel, foglalkoztatási gondokkal küzdenek;

-         a kultúrtájak és a környezeti elemek fenntartásával alapvetõen meghatározza a Nemzeti Környezetvédelmi Program céljai megvalósításának sikerét a vidéki térségekben;

-         egészséges élelemmel, tiszta ivóvízzel és élõ, egészséges környezettel jelentõsen hozzájárul az „Egészséges Nemzetért” Népegészségügyi Program (2001. augusztus) – a hangsúlyt a prevencióra helyezõ – törekvéseinek megvalósításához; valamint

-         hozzájárul, konkrét formába önti és forrásokat teremt a „Magyarország Középtávú Gazdaságpolitikai Programja (az uniós csatlakozás megalapozásához)” kormánydokumentumban (2001. április) megfogalmazott agrár- és vidékfejlesztési, regionális fejlesztési és környezetvédelmi programelemekhez, valamint foglalkoztatáspolitikai célokhoz.

 

Mindezek alapján joggal mondhatjuk, hogy a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program az ökoszociális piacgazdaság közegébe ágyazott fenntartható, többfunkciós európai agrármodell, a környezet- és tájgazdálkodás hazai megvalósításának széleskörû elterjesztésének magyar keretét, nagyléptékû hazai programját adja, és így a termelés-, a környezet- és a vidékpolitika területileg differenciált összekapcsolásának, az agrárpolitika paradigmaváltásának alapvetõ jelentõségû kerete és eszköze (Gyuricza, 2002).

 

Az EU csatlakozással kapcsolatos kihívások

 

Magyarország a hivatalos csatlakozási tárgyalásokat 1998. március 31-én kezdte meg az EU-val. A tárgyalások 31 fejezetben zajlanak. A mintegy másfél évig tartó elsõ tárgyalási szakasz a közösségi joganyag átvilágítása során Magyarország megismerhette a közösségi szabályozás elveit és gyakorlatát, emellett számot adott arról, mennyiben és milyen feltételekkel képes azt alkalmazni. A mezõgazdasági fejezet átvilágítása nyolc fordulóban 1998 szeptembere és 1999 novembere között zajlott le. Ezt követõen került sor a magyar igényeket és kötelezettség vállalásokat rögzítõ mezõgazdasági álláspont kialakítására, mely 1999 novemberében került átadásra az Európai Unió részére. A tárgyalási álláspont rögzíti a következõ alapelveket:

 

-         Magyarország a mezõgazdaság területén átfogó, átmeneti idõszak nélküli csatlakozásra törekszik, minimális számú, a közösségi szabályozás alapjait nem érintõ – átmeneti mentességi igény bejelentésével.

-         Az egyenrangú tagság elvébõl adódóan egyrészt igényt tart minden olyan támogatási formára, amely a csatlakozáskor az Európai Unió többi tagállamának agrárgazdaságait megilleti, másrészt vállalunk minden a tagságból eredõ kötelezettséget.

-         A Közös Agrár Politika keretében alkalmazott termeléskorlátozó és támogatási intézkedések bázisaként olyan mennyiségek elfogadását kérjük, amelyek lehetõséget biztosítanak a tényleges termelési viszonyokat és azok továbbfejlesztési lehetõségeit tükrözõ termelés fenntartására, a kedvezõ adottságú területek kihasználására, biztosítják a mezõgazdasági termelés speciális szerepének betöltését a vidéki életben, a környezet és tájvédelemi célkitûzések végrehajtását, fedezi a belsõ fogyasztási igényeket, és lehetõvé teszik export árualapok elõállítását.

-         A csatlakozás idõpontjáig a KAP mûködtetéséhez szükséges hazai intézkedéseket megtesszük, a szükséges intézményrendszert kiépítjük.

 

Az EU hivatalos tárgyalási álláspontját 2000. júniusában nyújtotta át a Magyar Kormánynak, mely röviden a következõket tartalmazza:

 

-         A közvetlen támogatások megadására vonatkozó kérésünkre csak késõbbi idõpontban térnek vissza.

-         Rögzítik, hogy a termelési kvóták alapja egy meghatározott történelmi idõszak tényleges termelési eredménye lehet. A kérdéses idõszakot nem rögzítik, viszont adatokat kérnek az 1995-1999. évek termelésérõl.

-         A derogációs kérések egy részét elfogadhatónak tartják, másik részének újragondolását kérik.

-         Összességében, az EU számos kiegészítõ információt kért (statisztikai adatok, felkészülési ütemtervek, állat-és növény egészségügyi helyzet, stb.).

 

Az EU tárgyalási álláspontjára válaszként, 2000 decemberében Magyarország kiegészítõ tárgyalási álláspontot adott át. Változatlanul fenntartjuk tárgyalási alapelveinket és a kvótákra vonatkozó igényeinket. A közösségi szabályozás, illetve a magyarországi helyzet változása miatt visszavontuk, vagy pontosítottuk több, átmeneti szabályozásra vonatkozó igényünket. E változtatásokat követõen Magyarország mindössze egy tucat esetben kér átmeneti felmentést. Ez elenyészõ szám, ha figyelembe vesszük, hogy a közösségi mezõgazdasági joganyag több ezer jogforrást tartalmaz. Az EU kérésének megfelelõen részletes statisztikai adatokat és további információkat adunk. Emellett közöljük az uniós szabályozás magyarországi érvényesítéséhez szükséges valamennyi intézmény létrehozásának és/vagy fejlesztésének ütemtervét.

A magyar mezõgazdaság jelenlegi teljesítménye továbbra is az agrárstruktúra változásából fakadó nehézségeket tükrözi. Az agrárágazat kibocsátásának növelését a nemzeti jövedelem szempontjából is alapvetõ fontosságúnak kell ítélni, ezért  a bázisterületekre, az állatlétszámokra és a kvótákra vonatkozó igények mérlegelésénél ezen szempontok érvényesítése várható.

 

Jogharmonizáció

 

Közös Agrár Politika szabályozása a közösségi rendeletek, irányelvek és határozatok formájában történik. Az irányelvek esetében létre kell hozni a közösségi iránymutatásnak megfelelõ nemzeti szabályozást. Az Európai Unió rendeletei közvetlenül hatályosak valamennyi tagállamban. A közösségi jog és a tagállamok nemzeti joga között kölcsönhatás van, illetve kiegészítik egymást. A közösségi jog és a nemzeti jog ütközése esetén vizsgálni kell, hogy közvetlenül a közösségi jogot kell-e alkalmazni, illetve a közösségi jognak elsõbbsége van-e a nemzeti joggal szemben. A hazai agrárgazdasági joganyag egy része már korábban is összhangban volt a vonatkozó EK szabályozással. Különösen érvényes volt ez azon termékek elõállítási, illetve minõségi elõírásaira, amelyeket nagy mennyiségben exportáltunk az EU tagországaiba.

A Társulási Szerzõdés értelmében Magyarország EU- integrációjának egyik alapvetõ feltétele az, hogy jelenlegi és a jövõben megalkotandó jogszabályainkat a közösségi jogszabályokhoz illesszük, közelítsük. A Társulási Megállapodás megkötésével Magyarország kötelezettséget vállalt meghatározott közösségi jogszabályok átvételére, amelyeket az EU cannes-i csúcsértekezletén 1995-ben elfogadott Fehér Könyvben tettek közzé. Az 1998-99-ben lezajlott mezõgazdasági átvilágítási tárgyalások során részletesen ismertté vált számunkra a feladat, amely a mezõgazdaságra vonatkozó, több tízezer oldal terjedelmû közösségi joganyag átvételét jelenti. A kilencvenes évek közepe óta folyó jogharmonizációban jelentõs eredményeket értünk el. Az egyik sikeres terület az élelmiszerjog, ahol a magyar elõírások több mint nyolcvan százaléka teljesen harmonizált a vonatkozó közösségi szabályozással.

A közeljövõben a jogharmonizációs feladatok két fõ területre kell, hogy koncentrálódjanak. Egyrészt, legkésõbb a csatlakozásig meg kell alkotni azokat a szabályokat, amelyek a közösségi mezõgazdasági irányelveknek a nemzeti jogba való átültetését biztosítják. Kivételt csak azok jelenthetnek, amelyek alkalmazása alól átmeneti felmentést kapunk. A 2001-es év kiemelt feladata lesz az állategészségügyi joganyag teljes körû átvétele, a kiegészítõ tárgyalási álláspontban vállalt kötelezettségünknek megfelelõen.

A jogharmonizációs feladatok másik részét annak biztosítása jelenti, hogy csatlakozásunk napjától alkalmazható legyen valamennyi közvetlen hatályú közösségi joganyag. A KAP mûködése döntõen az ilyen, közvetlen hatályú rendeleteken és határozatokon alapul. Ennek érdekében szükséges az Alkotmány módosítása, a pénzügyi, számviteli, adózási, adatszolgáltatási, adatvédelmi stb. rendelkezések átalakítására.

A feladatokat az Igazságügyi Minisztérium által koordinált Nemzeti Jogharmonizációs Program tartalmazza. Az EU felé részletes mezõgazdasági jogharmonizációs vállalásainkat az átvilágítás során, a Közösségi Vívmányok Átvételének nemzeti Programjában, valamint a kiegészítõ tárgyalási álláspontban tettük meg. Ma úgy lehet megítélni, hogy Magyarország képes lesz a tagság idejéig a szükséges agrár-jogharmonizációs feladatokat végrehajtani, így a tagság jogi követelményeinek megfelelni.

 

Intézményfejlesztés

 

A Közös Agrár Politika mûködtetésének alapfeltétele egy megfelelõ intézményrendszer kiépítése. A közösségi jogszabályok részletesen meghatározzák mindazokat a hatósági, illetve egyéb feladatokat, amelyeket a tagországok kötelesek végrehajtani. A végrehajtás módját viszont az EU a tagországokra bízza, amelyek az ország közigazgatási rendszerét, hagyományait, termelési viszonyait stb. figyelembe véve alakítják ki a megfelelõ szervezeti struktúrát és a közigazgatási funkciókat.

A KAP mûködtetésében meghatározó szerepet játszó intézmények hármas szintre tagozódnak. Az országos szintet a mezõgazdasági minisztérium, illetve a felügyelete alatt mûködõ országos hatáskörû szervezetek képezik. A regionális szint értelmezése tagországonként eltérõ. E régiók nem minden esetben esnek egybe az EU által is megkövetelt, illetve Magyarországon a közelmúltban kialakított statisztikai régiókkal. A magyar közigazgatási jelenlegi gyakorlatát figyelembe véve a KAP mûködtetésében alapvetõen a megyei szakigazgatási intézmények fognak szerepet játszani. A harmadik a helyi szint, amely a termelõkkel a közvetlen kapcsolatot biztosítja. Hazai viszonyok közt ezt a szintet döntõen a megyei szakigazgatási intézmények alkalmazottai jelentik.

AZ EU a tagországokra bízza, hogy mennyire vonja be a KAP mûködésébe nem kormányzati szerveket. A munkába bevont szervezeteknek megfelelõ kormányzati felhatalmazással kell rendelkezniük, a felelõsséget azonban minden esetben a tagország kormányzatának kell viselni. A tagországok gyakorlata eltérõ, Magyarországon elképzelhetõ a terméktanácsok valamint a kamarai szervezetek bevonása, ami jelentõs államigazgatási létszám és költségmegtakarítással járhat.

A KAP mûködtetése igen jelentõs többletfeladatokat, megnövelt adminisztrációt fog az agrár köz- és szakigazgatás számára jelenteni. A jelenlegi magyar intézményrendszer csak részben felel meg az Unió elvárásainak. Szükséges a jelenlegi és várható közigazgatási funkciók áttekintése, elemzése és ennek eredményeként az új szervezeti keretek kialakítása.

Az elmúlt években-részben a PHARE program támogatásával-jelentõs intézmény fejlesztési programok valósultak meg a hazai szakigazgatásban. Továbbfejlesztésre került az állat-és növény-egészségügyi szervezet, a mezõgazdasági termékek minõsítésében és minõségellenõrzésében közremûködõ szervezetek (OMMI, OBI stb.) a termõföld, illetve állatok nyilvántartása. Megtörtént ill. folyamatban van az FVM megyei hivatalok, illetve  a falugazdász hálózat átalakítása, az Agrárintervenciós Központ, a SAPARD Iroda létrehozása, a statisztikai és vámnyilvántartás korszerûsítése. Ezek a változások a KAP mûködtetéséhez szükséges alapvetõ lépésnek tekinthetõk.

A tagságra való felkészülés hátralévõ idejében további jelentõs intézményfejlesztési feladatok végrehajtásával kell számolni. A meglévõ intézmények esetében részben technikai, részben humánpolitikai fejlesztési feladatok jelentkeznek. Ki kell építeni a szükséges vizsgálati kapacitásokat, szervezeti struktúrákat, a megfelelõ informatikai, adatfeldolgozói hátteret. Humánpolitikai feladatként jelentkezik a KAP teljes körû megismertetése a szakigazgatási intézmények dolgozóival, illetve olyan fiatal, európai nyelveket ismerõ szakemberek kiképzése, akik meghatározó szerepet tudnak játszani a kapcsolattartásban, a kommunikációban mind a termelõk, mind az intézmények vonatkozásában.

 

 Gazdaságfejlesztés

 

A KAP alkalmazásának alapvetõ elõfeltétele, hogy a hazai termelõk képesek legyenek a közösségi szabályok betartására. A csatlakozásig hátralévõ idõben végrehajtandó agrárpolitikai döntéseknek hozzá kell járulniuk a termelõi szféra felkészüléséhez, elõ kell segíteniük a jövõbeni európai viszonyok közt a verseny- és életképes agrárgazdaság kialakulását.

A mai magyar birtokszerkezet jogilag és gyakorlatilag nem képezi akadályát az uniós csatlakozásnak, azonban hosszútávon a versenyképességet meghatározó mérethatékonysági szempontok komoly kérdõjeleket vetnek fel. Agrárpolitikai eszközök szükségesek annak elõsegítésére, hogy a mezõgazdasági termelésben résztvevõk minél nagyobb hányada képes legyen a KAP, illetve az egységes piac által támasztott követelmények teljesítésére. Fontos eleme ennek a folyamatnak az optimális birtokméret elérésének elõsegítése a Nemzeti Földalap létrehozásával és a földtörvény módosításával.

A törpe- és a kisbirtokok, valamint a részmunkaidõs mezõgazdasági termeléssel foglalkozók gazdasági és szociális helyzetének kezelése fontos gazdaságfejlesztési feladatként vetõdik fel.

A jelenlegi gazdaságfejlesztési támogatások fontos eleme kell, hogy legyen a termelõi önszervezõdések, termelõi szervezetek létrejöttének, mûködésének segítése. Szintén meghatározó az agrárnépességet érintõ szociális, foglakoztatási, környezetvédelmi, területfejlesztési gondok enyhítésére. A piacra jutás támogatása mellett szükség van olyan támogatásokra is, amelyek ösztönzik a minõségjavítást, a termelés és feldolgozás mûszaki-technikai korszerûsítését valamint elõsegítik a biológiai alapok alkalmazását.

A magyar agrártámogatási rendszerben  elsõsorban a fejlesztések és beruházások támogatása kapcsán – meg kell jelennie annak, az integrált  fejlesztési programokra építõ módszernek amit az EU saját vidékfejlesztésében alkalmaznak. A fejlesztések kistérségi és regionális koordinálása, a várható hatékonyság elõzetes vizsgálatának elõírása, a marketing szempontok hangsúlyozott figyelembevétele biztosíthatja a rendelkezésre álló szûkös magyar költségvetési források leghatékonyabb felhasználását.

 

 A termelõk felkészülése

 

A termelõi szféra legfontosabb feladata a közösségi szabályozás, a várható hatások részletes megismerése, az arra történõ felkészülés, alkalmazkodás. Számos hazai és nemzetközi kutatói hatásvizsgálat eredményei, ha eltérõ mértékben is, de azt prognosztizálják, hogy a KAP alkalmazása összességében a mainál mindenképpen jobb helyzetet teremthet a magyar agrárgazdaság számára. Ezek a vizsgálatok bizonyos ágazatok helyzetében a mai állapotokhoz képest is romló gazdasági feltételeket jósolnak. El kell oszlatni azt a tévhitet, hogy a közösségi támogatások megoldják a gazdák minden gondját, a KAP kifizetések csak segítséget fognak jelenteni.

A termelõk számára kulcskérdéssé válik, hogy a jövõben mit termeljenek, hogyan és kinek. Számos termelõ kénytelen lesz termelési szerkezetén változtatni, a hatékony termelés érdekében üzemméretet növelni, vagy a piaci szereplõkkel folytatott érdekérvényesítés érdekében társaival szövetkezni.

            A felkészülést nem elegendõ a taggá válás végleges idõpontja elõtt néhány hónappal megkezdeni. Az új évezredben minden agrárgazdasági szereplõ számára az EU tagságra való tudatos felkészülés ajánlott.

 

Alkalmazkodás az európai mezõgazdasági modellhez

 

Az Európai Unió agrárpolitikájának alapját az úgynevezett “európai mezõgazdasági modell” képezi, amelyben a versenyképesség és hatékonyság mellett hasonló súlyú meghatározó tényezõ a környezetvédelem, a tájvédelem és a foglalkoztatottság biztosítása. Ezen a modellen alapulnak a Közös Agrárpolitika célkitûzései és gyakorlati intézkedései. Magyarország elfogadja az európai mezõgazdasági modellt, és ennek megfelelõen integrált mezõgazdasági-vidékfejlesztési - területfejlesztési politikára törekszik.

Az Ország jelentés, illetve az EU további hivatalos és nem hivatalos megnyilatkozásai - a Csatlakozási Partnerségi dokumentumok, a Közösségi Vívmányok Átvétele Nemzeti Programjának (ANP) értékelése, a PHARE támogatások prioritásai, a Közösségi Tárgyalási Álláspont tervezete, a Társulási Bizottság ülései, az átvilágítási tárgyalások, a közösségi tisztségviselõkkel folytatott tárgyalások - alapján egyértelmûvé váltak azok a területek, amelyeknek az EU megkülönböztetett figyelmet fog szentelni:

 

-         Állategészségügy, élelmiszerbiztonság

-         A közös piaci rendtartások mûködtetése

-         Az EMOGA kifizetések rendszere

-         Nemzeti támogatások

-         A KAP szabályozások mûködtetéséhez szükséges adatok (statisztikák, egyedi nyilvántartások)

-         A hatósági munka koordinálása a nemzeti intézményekben

 

Az EU a KAP átvétele alapfeltételének tekinti a szükséges intézményrendszer teljes körû kiépítését, mûködõképességének bizonyítását. Az intézményfejlesztés elmaradása az EU támogatások lehívásának jogi és adminisztratív akadályát képezi. A KAP mûködtetése érdekében a meglevõ intézmények jelentõs fejlesztésére, illetve újak létrehozására is szükség van.

A jogharmonizáció területén ki kell emelni az élelmiszerek, valamint a takarmányok és a borok elõállítására vonatkozó jogszabályokat, amelyeknél a magyar jogi keretek szinte automatizmust biztosítanak az újonnan alkotott közösségi rendelkezések átvételére (Magyar Élelmiszerkönyv, Magyar Takarmánykönyv, Borkönyv).A kormányzat és ezen belül az agrárágazat azon feladatait, amelyeket a csatlakozásig meg kell tenni az ún. "A Közösségi Vívmányok Átvételét Szolgáló Nemzeti Program" (ANP) foglalja össze. Az átvilágítási tárgyalásokon elhangzottaknak megfelelõen az ANP jelentõs költségvetési és humán erõforrás-bõvüléssel számol az ágazat területén. Az ANP keretében az agrárgazdasági vonatkozású feladatok kezelésére – jellegüknél fogva – részben horizontálisan, (pl. állat- és növényegészségügy, intézményi rendszer, minõségbiztosítás, emberi erõforrás, földnyilvántartás, élelmiszeripar, agrár-környezetvédelem, vidékfejlesztés), részben pedig vertikálisan, azaz az egyes ágazatok, szektorok agrárpiaci rendtartásainak szabályozása mentén kerül sor. Az ANP ezáltal lefedi az integrációs folyamat részeként bevezetendõ intézkedések egészét (Fehér, 2001).

 

Egy lehetséges agrárpolitikai stratégia megfogalmazása

 

Véleményem szerint a célrendszer, a stratégia meghatározása a legfontosabb. Az agrárpolitika célrendszere nem különülhet el lényegesen az általános gazdaságpolitikai céloktól. A jelenlegi általános gazdaságpolitikai célok pedig elsõdleges szerepet szánnak a gazdasági növekedésnek, az egyensúlynak, a foglalkoztatásnak, az infláció mérséklésének, a valutaárfolyam stabilitásának. Ha végigtekintünk ezeken az általános gazdaságpolitikai követelményeken, és ehhez kell illesztenünk egy agrárpolitikai stratégiát, azt mondhatjuk, hogy a magyar mezõgazdaság közép- és hosszú távon is elsõdleges funkciója a belsõ piacok visszaszerzése és a belsõ piacokon való olyan részvétel, hogy alapját képezze a nagyobb hozzáadott értékû élelmiszertermékek elõállításának és ezen keresztül részesedjen az élelmiszertermékek elõállítása során képzõdött jövedelmekbõl.

Úgy gondolom, hogy a beszállítói pozíciók erõsítése, valamint a mezõgazdaság felkészítése a magas minõséget követelõ élelmiszerpiaci kereslet kielégítésére döntõ és alapvetõ feladat.

A bonyolult sokszereplõs élelmiszer-termékpályákon általában az agrártermelõknek a leggyengébb az alkupozíciójuk, így a jövedelemszerzési esélyeik is a legkisebbek. Az agrárpolitikának tehát jövedelempolitikát kell alkalmaznia, amely a jövedelmeken keresztül hat a keresletváltozásra, esetleg a kereslet növekedésére. Ebben az esetben ugyanis a beszállítói pozícióban lévõ mezõgazdaság esetleg könnyebben juthat jövedelemhez, illetve a beszállítói pozícióinak a megerõsítéséhez. A növekvõ jövedelmek – figyelembe véve a kereslet jövedelemrugalmasságát is – mennyiségi növekedést is jelenthetnek.

A belsõ piacok visszaszerzése igen szoros kooperációt feltételez a magyar mezõgazdaság, a feldolgozóipar, és az élelmiszerforgalom között. Kérdés tehát, hogy mi a fõ feladat? Beszállni a kíméletlen, a világpiaci árakat nyomon követni próbáló nyersanyagpiaci export-versenybe, vagy pedig olyan élelmiszer alapanyagok elõállítása a cél, amely megfelel az élelmiszerpiacok új követelményeinek.

A magyar agrárexportnak a távlati lehetõségei nem nyugatra, hanem keletre vannak. A kormányzat által követett politika akkor is a keleti gazdasági kapcsolatok gyors felszámolását erõltette, amikor másutt nem kínálkoztak értékesítési lehetõségek. Meg sem próbáltak élni azzal a lehetõséggel, hogy az összeomló kelet-európai gazdaságokban fellépõ hiányhelyzetekben élelmiszerért nyersanyagokat szerezzenek be.

A nagy európai piacra való betagozódás alapvetõ követelménye, hogy olyan mezõgazdasági nyersanyagokat állítsunk elõ, amelyek megfelelnek az egyre erõsebben megjelenõ és hatóságilag is megkövetelt élelmiszerbiztonsági, minõségbiztosítási követelményeknek. Ezek a követelmények új helyzet elé állítják a mezõgazdaságot. Ez az új helyzet azt jelenti, hogy a gazdálkodóknak biztos beszállítóvá kell válniuk a feldolgozó ipar irányában, hogy a kiskereskedelmi láncok élelmiszerforgalmazási igényeit ki tudják elégíteni. Ez viszont azt is jelenti, hogy az élezõdõ piaci versenyben technológiai, technikai megújulásra van szükség, amely biztosítja a biztonságos, nyomon követhetõ, az eredetet igazoló mezõgazdasági termék-elõállítást. Ebbõl a logikából levezetve a magyar mezõgazdaság sem szakítható el az integrált rendszerektõl. Az agrárpolitika céljaként azt kell megfogalmazni, hogy a mezõgazdasági alapanyag-termelés szerves része az élelmiszertermelésnek, és jövedelmét az élelmiszerárakon keresztül képes realizálni, nem csupán költségvetési forrásokból.

Megítélésünk szerint a magyar agrártermelésnek - ebben a történeti tapasztalatok rendkívül jól felhasználhatók - reális esélye van arra, hogy a termelési tapasztalatai, a meglévõ szaktudás, a természeti, és a mûszaki feltételek mentén versenyképes agrártermelést tudjon megvalósítani.

 

Felhasznált irodalom

 

FEHÉR, I. (szerk.) (2001): Európai Uniós ismeretek. Gödöllõi Európa Tanulmányok, SZIE GTK Európai Tanulmányok Központja, Gödöllõ, 196-202. pp.

Fogarassy, Cs. – Tóth, Zs. (2002): A Nemzeti Földalap gyakorlati mûködése. VIII. Nemzetközi Agrárökonómiai Napok, Gyöngyös, 5. kötet, 206-212. pp.

Gyuricza, Cs. (2002): A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (117-122. pp.). In: Vasa, L. (szerk.) (2002): Agrárinformációs Kézikönyv. Pest Megyei Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, Gödöllõ, 238 p.

Kopátsy, S. (1996): Az elfelejtett falu. Central European Time, Budapest, 1996/2, 6-13. pp.

Romány, P. (1996): Az elveszejtett agrárpolitika. Gazdálkodás, 1996/2.

Romány, P. (2001): Agrárpolitika. Szakirodalmi szemelvények. SZIE GTK, Gödöllõ, 36-37. pp.

Romány, P. – Tamasi, M. (2002): Agrárpolitikai fordulatok – agrártársadalmi változások. Bába Kiadó, Szeged, 155-159. pp.

Sporzon, P. (1890): Mezõgazdasági üzemtan. Eggenberger Kiadó, Budapest, 354. p.

Tóth, J. (1934): Agrárpolitikai útmutató. Pátria Rt., Budapest, 6-7. pp.

Takács, M. (2002): Nemzeti Fejlesztési Terv Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program. Miniszterelnöki Hivatal, Budapest, 4-6. pp.