A Dán Királyság[1] (Kongeriget Danmark) Észak-Európa meghatározó állama, 1973 óta tagja az Európai Közösségeknek, 2002 második felében ez az ország tölti be az Európai Unió soros elnöki tisztét. Államformája alkotmányos és örökletes monarchia.

 

 

Az ország történelme

 

Dánia egyike a legõsibb európai országoknak, államiságának kezdete a X. századra megy vissza. A dán törzsek egyesítése és az önálló állam létrehozása Kékfogú Harald király[2] nevéhez fûzõdik, aki – az államalapítással párhuzamosan – keresztény hitre térítette a dánokat[3]. Ebben az idõszakban Dánia a térség meghatározó államává nõtte ki magát, melynek viking királyai átmenetileg még Angliát is meghódították. A viking-kor birodalomépítõ kísérletei azonban hosszabb távon nem bizonyultak tartósnak.

Dánia azonban a középkor késõbbi századaiban is jelentõs szerepet töltött be. 1397-ben a Kalmári Unió keretein belül egy közös szuverén fennhatósága alá került a három egykori viking állam: Dánia, Norvégia és Svédország. A konföderatív jellegû államalakulatot a közös uralkodó személye kötötte össze, aki a dán királyi család tagjai közül került ki, ezért tehát joggal mondhatjuk, hogy egészen az Unió 1523-as felbomlásáig Észak-Európa vezetõ hatalma Dánia volt. Ekkor a nagyhatalmi státusra törõ Svédország átvette a vezetõ szerepet a térségben és véget vetett a Kalmári Uniónak. Ennek ellenére Dánia és Norvégia egészen 1814-ig egy állam dualista keretei között maradt. A XVI-XVII. század történelmére a svédekkel való vissza-visszatérõ háborúskodás nyomta rá bélyegét, amibõl Dánia vereséggel került ki. Területének majd harmadát elvesztette, és az európai nagyhatalmak között dúló harmincéves háborúba való szerencsétlen beavatkozása (1625-1629) következtében önálló államisága is veszélybe került. Mindez nem maradt hatások nélkül az ország politikai és társadalmi viszonyaira nézve: az 1660-as években Dániában az addigi választott, arisztokratikus királyság helyébe egy új, az európai tendenciákat követõ államforma, az abszolút monarchia lépett[4].

Dánia történelmében a következõ jelentõs fordulópontot az 1848/1849-es idõszak jelentette, amikor az egész Európán végigvonuló liberális forradalmi hullám következtében elfogadták az ország elsõ polgári alkotmányát, s ezzel a királyság 1849-ben alkotmányos monarchiává alakult át.

1864-ben a porosz-dán háborút követõen Dánia elvesztette a területének déli részén elhelyezkedõ három, zömmel németek által lakott tartományát, Schleswiget, Holsteint és Lauenburgot.

A XX. század folyamán az elsõ világégésbõl (1914-1918) Dánia a semlegesség deklarálásával még ki tudott maradni, a második világháború éveiben azonban német megszállás alá került (1940-1945). A hidegháború évtizedei alatt a dán kül- és biztonságpolitika egyértelmû prioritásai közé tartozott a nyugati és a skandináv társországok irányában kifejtett együttmûködés. Dánia alapító tagja volt az ENSZ-nek, a NATO-nak[5], és az Északi Tanácsnak[6]. Tagja az 1949-ben létrehozott Európa Tanácsnak[7], az OECD-nek és az EBESZ-nek. 1992-tõl megfigyelõi státusszal rendelkezik a Nyugat-európai Unióban (WEU). Gazdasági téren is a minél szélesebb körû kooperációban volt érdekelt, mivel a háború utáni Dánia legfõbb gondjának a nyersanyagokban való szegénység és a külsõ piacok beszûkülése bizonyult. Ennek fényében szinte természetesnek vehetjük, hogy a GATT-hoz való csatlakozás (1947), a Marshall-segély elfogadása (1948), ill. az EFTA létrehozásában (1960) való tevékeny részvétel[8] Dánia számára alapvetõ fontossággal bírt. A folyamat lezárásaként 1973-ban Dánia belépett az EK-ba[9], amellyel a Közösségeket alkotó három multilaterális és szupranacionális gazdasági szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió), az Európai Gazdasági Közösség (EGK, ismertebb nevén Közös Piac) és az Európai Atomenergia-közösség (EURATOM) tagja[10] is lett egyben.

Az ország történelmének közelmúltjából a legfontosabb nemzetközi vonatkozású eseményként az Európai Tanács állam- és kormányfõi által megkötött, az Európai Unióról szóló 1992-es Maastrichti Szerzõdés népszavazáson történõ elutasítása említhetõ 1992 júniusából[11]. A referendum kudarca kétség kívül felerõsítette az euroszkeptikus hangokat a közösségi tagállamokban, s ez az európai egyesítési folyamat magakadásával fenyegetett. A dánok elsõsorban attól tartottak, hogy a közösségi intézmények Maastricht által célzott megerõsítésével nemzeti szuverenitásuk és jogrendjük jelentõs mértékben csorbul, ezáltal ki lesznek szolgáltatva a brüsszeli „eurokratáknak”, és egy túlzottan megerõsödött Németországnak. Aggályosnak tartották az Unió második pilléreként lefektetett közös kül- és biztonságpolitika[12] keretében megvalósuló együttmûködés lehetséges következményeit is, fõként a katonapolitika, valamint a Nyugat-európai Unió és a NATO-tagság összeegyeztetése terén. Miután Európa vezetõ politikusai az 1992 decemberében elfogadott edinburgh-i irányelvekben a közös valuta és az európai védelmi politika tekintetében engedményeket tettek[13], az 1993-ban megrendezett második népszavazáson a dán választók már jóváhagyták a maastrichti megállapodást, így az 1993. november 1-jén hatályba léphetett.

 

 

Dánia alkotmányos berendezkedése

 

A Dán Királyság – mint azt már említettük – alkotmányos és örökletes monarchia. Az ország elsõ írott alkotmánya 1665-ben született, a polgári liberális nemzetállamot megalapozó alaptörvény pedig 1849-ben lépett életbe. Jelenleg hatályos alkotmánya 1953-ban kelt.

Az országban érvényesülnek a demokratikus intézményrendszer alapelvei, az egyes hatalmi ágak egymástól elválnak. Az állam élén 1972 óta II. Margit királynõ áll. Az Alkotmány 3. §-a értelmében a törvényhozó hatalom a király(nõ)t és a parlamentet (Folketing) közösen illeti meg. A végrehajtó hatalmat az uralkodó gyakorolja[14]. A bírói hatalom a bíróságok kezében van. A király(nõ) más országokban nem uralkodhat, kivéve, ha ahhoz a Folketing jóváhagyását adja. Az uralkodó kizárólag az Evangélikus Lutheránus Egyház tagja lehet (Alk. 5-6. §§)[15]. A király(nõ) trónra lépése elõtt ünnepélyesen fogadalmat tesz az Alkotmány megtartására, ennek megtörténtéig uralkodói jogait nem gyakorolhatja[16]. Az uralkodó nevezi ki és bocsátja el a miniszterelnököt és a kormány valamennyi tagját. Ó dönt a miniszterek számáról és a kormányzati feladatok közöttük való felosztásáról (természetesen a miniszterelnök elõterjesztésére, a gyakorlatban az õ elképzeléseit jóváhagyva). Az elfogadott törvényeket és kormányrendeleteket az uralkodó aláírásával és az illetékes miniszter (esetleg több miniszter) ellenjegyzésével hirdetik ki, ami nélkül azok nem léphetnek hatályba.  Jogában áll törvényjavaslatokat a Folketing elé terjeszteni. Õ a fegyveres erõk legfelsõbb fõparancsnoka, de a hadsereget – kivéve a valamely külföldi fegyveres erõ váratlan támadása esetén szükséges azonnali intézkedéseket – csak a Folketing elõzetes hozzájárulásával vetheti be idegen állammal szemben. Jogában áll nemzetközi szerzõdéseket kötni, a törvényhozás hatáskörébe tartozó kérdésekkel kapcsolatosan azonban csak a Folketing elõzetes jóváhagyásával. A király(nõ) nevezi ki a köztisztviselõket, õ képviseli az államot, kitüntetéseket adományozhat és egyéni kegyelmezési jogkörrel rendelkezik, sõt amnesztiát is hirdethet[17].

 

Amint arról már esett szó, a törvényhozó hatalom az uralkodót és a Folketinget együtt illeti meg. Az 1953-as Alkotmány hatályba lépése óta a Dán Királyság parlamentje egykamarás testület, amely a népszuverenitásból eredõ legfõbb hatalmat az államfõvel megosztva gyakorolja. A Folketing 179 tagját a nagykorú, cselekvõképes és az ország területén állandó lakóhellyel rendelkezõ dán állampolgárok általános és egyenlõ választójog alapján, közvetlenül és titkosan választják[18]. A nagykorúság életkori határa a betöltött 18. életév[19]. A nõknek 1915 óta van választójoguk. A választási rendszer az arányos képviselet alapján áll[20], aminek köszönhetõen a Folketingben kialakuló mandátumarányok minden esetben többé-kevésbé hûen tükrözik vissza az egyes pártok tényleges társadalmi támogatottságát. A parlamenti választások során a 179 képviselõbõl 135-öt a dán „törzsterületeken” fekvõ 17 választókerületben választanak meg, további 40 mandátumról a lakosság egyéb módon dönt, 2-2 képviselõ pedig Grönlandon, ill. a Feröer-szigeteken nyeri el mandátumát[21]. Általános képviselõválasztásra négyévenként kötelezõen sort kell keríteni, azonban az elmúlt 30 évben egy-egy Folketing ritkán töltötte ki teljes mandátumát[22].

A parlament elsõsorban törvényhozási funkcióval rendelkezik, ezeken túl azonban egyéb fontos feladatai is vannak: felügyeli a kormány tevékenységét, valamint ellenõrzi a kül- és biztonságpolitikát. Az aktív választójoggal rendelkezõk természetesen passzív választójoggal is bírnak: képviselõk lehetnek a Folketingben és ott bármely tisztséget betölthetnek[23]. Az uralkodó – igen szûk korlátozásokkal – bármikor új választásokat írhat ki, a miniszterelnöknek pedig kezdeményezési joga van erre nézve a király(nõ) felé. A Folketing maga igazolja képviselõinek mandátumát, és dönt arról, hogy felfüggeszti-e bármely tagjának mentelmi jogát, vagy sem[24].

A Folketing sérthetetlen. Bárki, aki megtámadja annak szabadságát, korlátozni kívánja jogainak gyakorlásában, vagy erre vonatkozóan parancsot ad ki, ill. hajt végre, az hazaárulást követ el[25].

A parlament a megválasztásának napját követõ 12. napon ül össze, kivéve, ha az uralkodó egy korábbi idõpontra hívja össze az új törvényhozás alakuló ülését. Egyébként a plénum ülését a Folketing elnöke hívja össze. A mandátumigazolást követõen, vezetõ tisztségviselõi és bizottságai megválasztásával a Folketing azonnal megalakul. Az éves ülésszak október elsõ keddjétõl a következõ év októberének elsõ keddjéig tart. A Kormány tagjai részt vehetnek és felszólalhatnak a Folketing ülésein, szavazati joggal azonban csak akkor bírnak, ha maguk is képviselõk[26].

A törvényjavaslatokat minden esetben három olvasatban kell tárgyalni a Folketing plénuma elõtt. Az egyes olvasatok közötti idõben az illetékes parlamenti bizottság(ok)[27] megvitatják a tervezetet, annak minden szakaszában[28]. Ha a harmadik olvasatot követõen a törvényt elfogadják és a képviselõk legalább egyharmada a végszavazástól számított 3 munkanapon belül írásban kéri, akkor a már elfogadott, de az uralkodó által még alá nem írt törvényt népszavazásra kell bocsátani. Az államfõ nem is írhat alá egy törvényt sem a jelzett három munkanap letelte elõtt[29]. Referendum kezdeményezése esetén a Folketing kétféleképp járhat el: vagy visszavonja a törvényjavaslatot, vagy azt – arra való tekintettel, hogy népszavazásra való bocsátását kérték – átadja a miniszterelnöknek, aki a javaslat teljes szövegét haladéktalanul nyilvánosságra hozza. Ez utóbbi esetben a referendumot a nyilvánosságra hozatalt követõ 12. és 18. munkanap közötti idõben meg kell tartani[30]. Népszavazásra bocsátott törvényjavaslat akkor tekinthetõ elutasítottnak, ha a referendumon a választásra jogosultak legalább fele részt vesz (érvényességi küszöb), és az összes választó legalább 30 százaléka nemet mond a javaslatra. A költségvetéssel, az adózással, a nyugdíjrendszerrel és Dánia nemzetközi egyezményben vállalt kötelezettségeivel kapcsolatos törvényjavaslatok nem lehetnek népszavazás tárgyai[31].

Bármely javaslatról való szavazás a Folketingben csak akkor érvényes, ha a plénumon legalább a képviselõk több mint fele részt vesz. A legtöbb törvényjavaslat elfogadásához az egyszerû többség elegendõ, az Alkotmány módosítása azonban minõsített többséget és népszavazáson való elõzetes jóváhagyást igényel[32]. A képviselõk interpellálhatnak, és kérdéseket intézhetnek a Kormány tagjaihoz. Mandátumuk szabad, õket a szavazás során kizárólag saját lelkiismeretük köti. A képviselõk mentelmi joggal rendelkeznek, amit csak a plénum oldhat fel, így a Folketing hozzájárulása nélkül – a tettenérés esetét kivéve – ellenük hatósági eljárást indítani nem lehet[33].

A dán alkotmányjog ismeri a bizalmatlansági indítvány intézményét. Ez azonban a magyar és a német gyakorlattól eltérõen nem konstruktív jellegû. Ez azt jelenti, hogy a Folketing nem csak és kizárólag a miniszterelnöktõl, hanem a Kormány egyes tagjaitól egyenként és személyesen is megvonhatja a bizalmat[34]. Ha a bizalmi szavazás során az egész kabinettõl, vagy a miniszterelnöktõl vonják meg a képviselõk bizalmukat, akkor a Kormánynak azonnal le kell mondania, kivéve, ha az uralkodó – a kormányfõ elõterjesztésére – nyomban elõrehozott általános választásokat nem ír ki. Ebben az esetben a bizalmi szavazás egyben a Folketing megbízatásának megszûntét is eredményezi, s a Kormány az új törvényhozás alakuló üléséig ügyvezetõként hivatalban maradhat[35].   

Az európai integráció intézményi fejlõdése során felmerült alapvetõ kihívással függ össze az a kérdés, hogy Dánia milyen módon és hogyan ruházhatja át a szuverenitásából eredõ egyes jogokat az alapszerzõdésekkel létrehozott uniós szervekre. Az Alkotmány szerint ez kizárólag a Folketing összes képviselõjének 5/6-os szavazattöbbségével lehetséges. Ha ez a többség nem alakul ki, és a Kormány ragaszkodik az elõterjesztéshez, akkor a kérdést a már vázolt módon a választók elé népszavazásra kell bocsátani elfogadás vagy elutasítás végett[36]. 

 

A Dán Királyságban a parlamenti mandátumokon és a kormányzati hatalmon – amint az az eddig elmondottakból is következik – pártok osztoznak. A dán demokrácia egyik alappillére a többpártrendszer, amin ténylegesen vagy egy tucatnyi országos pártot kell érteni.

A képviselõválasztásokon egy párt, vagy pártszerû társadalmi tömörülés kétféle módon szerezhet indulási és egyéni jelöltállítási jogot: abban az esetben, ha már a megelõzõ Folketingbe is bejutott[37], akkor automatikusan indulhat a soron következõ választásokon is. Ha pedig még soha nem volt jelen a törvényhozásban, vagy megelõzõleg kiesett onnan, akkor a legutolsó általános Folketing-választáson keletkezett érvényes szavazatszám 1/175-öd részével egyenlõ számú választói ajánlást kell összegyûjtenie az adott pártnak ahhoz, hogy indulási jog illesse meg az országban[38]. Maga a választási rendszer rendkívül bonyolult és összetett, némi rokonságot mutatva a magyar választási rendszerrel[39]. Az egyfordulós voksoláson a választók tetszésük szerint voksolhatnak pártlistákra és egyéni pártjelöltekre egyaránt. A Folketing nagyobbik fele, pontosan 135 mandátum a 17 országos, ill. (a fõvárosban lévõ három) nagyvárosi választókerületben[40] kerül kiosztásra, mégpedig úgy, hogy az egyes választókerületek külön jelölõkörzetekre oszlanak, és a választó saját választókerületén belül több körzet pártjelöltjeire is voksol. Tehát a vidéki és a fõvárosi választókerületek mindegyikében több mandátum kerül kiosztásra[41]. További negyven „kvázi”-kompenzációs mandátum az adott párt listáira országosan leadott szavazatok arányában oszlik meg a jelölõszervezetek között, figyelemmel a 135 választókerületi mandátum pártok közötti megoszlására is[42]. Két-két további mandátumot pedig a grönlandi és a feröer-szigeteki voksok eredményeznek speciális szabályok alapján. Így áll össze a Folketingben összesen kiosztható 179 mandátum[43]. Mint arra már utaltunk, a Folketingbe való bejutáshoz az országosan leadott érvényes szavazatok legalább 2 %-át kell egy adott párt listáinak megszereznie. Az egyéni választókerületek határait célzottan úgy állapítják meg, hogy az egyes mandátumok lehetõség szerint megközelítõen azonos szavazatszámot igényeljenek.

Sajátos és követendõ jelensége Dániának a magasfokú társadalmi-nemzeti öntudat és az önszervezõdés intenzitása. Felmérések szerint a dán választók 70 %-a érdeklõdik a politika iránt, és 90 %-uk elégedett a demokrácia mûködésével[44]. 2000-ben csaknem 200 ezer dán állampolgár volt tagja hazája valamelyik pártjának, ami megközelítõleg 5 %-a teljes választókorú lakosságnak. Ugyanakkor a fizikai munkát végzõk 3/4-e tartozott valamely szakszervezethez[45].

A választásokon mindig kiemelkedõen magas a részvételi arány: átlagosan a választók 80–90 százaléka az urnákhoz járul minden egyes alkalommal. Az elmúlt szûk öt évtizedben (1953 óta) a legalacsonyabb arány 1981-ben volt: ekkor is elérte azonban a 82,7 százalékot[46].

 

A végrehajtó hatalom, a szûkebb értelemben vett kormányzat oldaláról tekintve a dán politikai rendszer néhány sajátos jellegzetességét emelhetjük ki.

A mindenkori Kormány – mint arra már a korábbiakban utaltunk, és a késõbbiekben is visszatérünk rá – pártok delegáltjaiból áll. A pártokat a választók juttatják a törvényhozásba, a mandátumarányok és a koalíciókötési tárgyalások eredményeként létrejövõ kabinetet pedig az uralkodó nevezi ki. Joggal gondolhatnánk, hogy az általános gyakorlatnak megfelelõen a miniszterelnök és miniszterei a képviselõk többségének kifejezett bizalmát élvezik, és a kormánypártok többségben vannak a mindenkori Folketingben. Ez azonban – különösen az elmúlt 30 évben – nemcsak, hogy nem mindig, de általában nem volt jellemzõ. A dán gyakorlatot a kisebbségi kormányok elfogadottsága és gyakorisága teszi egyedivé a kontinensen. Dániában ugyanis a kormányzatnak nem kell a képviselõk többsége bizalmát bírnia, elég, ha a pártok között kialakult és kialkudott formációt a Folketing egyszerû többsége nem ellenzi! Elég, ha a pártvezetõk olyan kormányprogramot tesznek le az asztalra, amire a képviselõk többsége nem mond nemet. Valószínû, hogy ez a sajátosan dán „negatív parlamentarizmus” az egyik fõ oka annak, hogy ebben a skandináv államban oly gyakoriak a választások, hogy kevés Folketing tudja kitölteni négyéves mandátumát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kormányok, ill. fõként a miniszterelnök személye is ilyen gyakran változik. Dánia kormányfõi az utóbbi idõszakban többnyire el tudták érni azt, hogy az egyes választások után – legfeljebb más-más pártokkal koalícióban, de – hivatalban maradhattak[47].

 

 

A dániai pártrendszer

 

A fenti alkotmányjogi elemzés után itt az ideje, hogy most már magukat a pártokat is bevonjuk vizsgálódásunk körébe!

A dán pártrendszer kezdetei az 1849-es polgári liberális alkotmány bevezetése utáni idõszakra nyúlnak vissza. Mivel Dániában a XIX. század második felében – különösen 1864 után – számottevõ etnikai, faji és vallási kisebbségek nem voltak, ezért a pártok gazdasági, szociális és ideológiai alapon szervezõdtek. A hagyományos, régi dán pártrendszer négy nagy pártot foglalt magába. Az elsõként létrejövõ Liberális Párt (Venstre), a parlament felsõházát[48] uraló gazdag földbirtokosok ellenzékeként született meg 1870-ben[49]. Ez a párt valójában a XIX. század eleje óta létezõ vidéki polgári társaságokból nõtt ki, és jelen volt már az 1849-es elsõ népképviseleti országgyûlésben is, de a tagságát adó politikai csoportosulások csak 1870-ben egyesültek egy nagy közös, szervezett pártba. Egészen 1901-ig, az elsõ mai értelemben vett demokratikusan választott Kormány megalakulásáig a Venstre pártnak fõ célja az általános és egyenlõ, cenzusoktól mentes választójog elfogadtatása volt. E mellett legalább ilyen fontosnak tartották a gazdasági és a kulturális-oktatási rendszer liberalizációját, a vallásszabadság védelmét és megerõsítését, valamint az alapvetõ emberi jogok kérdését[50].

Másodikként a baloldal vezetõ ereje, a kétkezi fizikai munkások és szakszervezetek érdekeit képviselõ Szociáldemokrata Párt (Socialdemokratiet) jött létre 1871-ben[51]. Sorrendben harmadikként a liberálisokból kivált Szociálliberális Párt (Radikális Venstre) alakult meg 1905-ben, elsõsorban a mezõgazdasági kisbérlõk, a kisgazdák érdekeit képviselve. A régi pártrendszer negyedik erõsségeként a Konzervatív Néppárt (Det Konservative Folkeparti) született meg 1916-ban, azzal a céllal, hogy fõként a magántulajdonon alapuló társadalmat, a tradícionális értékeket, a magánkezdeményezés szabadságát, a piacgazdaságot védelmezze, továbbá, hogy a munkaadók, a kereskedelem és az üzleti szféra szószólója legyen az országos politikában.

1901 és 1973 között e négy párt osztozott egymással az ország irányításában, együttesen a választók 83-97 százalékát képviselve[52]. A hagyományos értelemben vett jobboldalt a konzervatívok és a Venstre, míg a baloldalt a szociáldemokraták és a szociálliberálisok jelentették és jelentik ma is. Mellettük idõvel más pártok is alakultak, közülük az egyik legfontosabb volt az 1959-ben színre lépett Szocialista Néppárt, mely 1960-ban már be is jutott a törvényhozásba. Említésre fõként azért méltó, mert fellépése átrendezte a poltikai élet baloldali palettáját, alternatívát nyújtva a Szociáldemokrata Párttal szemben.

 

A háború utáni politikai életet a szociáldemokraták dominanciája jellemezte Dániában[53]. Az 1946 és 1986 közötti idõszak 67 %-ában volt kormányon ez a párt, a Venstre esetében ez az arány 36 %, a Radikális Venstrét tekintve 27, míg a konzervatívoknál csupán 25 százalék[54]. A szociáldemokraták az 1947-es nagy választási gyõzelmet követõen 1950-ig, majd 1953-tól egészen 1973-ig hatalmon voltak, a polgári pártokat tömörítõ Baunsgaard-kormány (1968-1971) rövid idõszakát leszámítva[55]. 

Az ötvenes évek végétõl kezdve jelentõs gazdasági és társadalmi változások zajlottak le Dániában. Kiépült a járulékalapú szociális ellátórendszer, a szolgáltató szektor és a jóléti állam, ami alaposan átrendezte a társadalmat, a mindennapokat. Ennek eredményeként meglazult a kapcsolat a lakosság és a „régi” pártok között. Mindezt betetõzte az 1973-ban kezdõdõ gazdasági válság, az „olajsokk”, valamint a friss EK-tagság ellentmondásos hatása. Az eredmény meg is mutatkozott az 1973. decemberi választások során, amikor a választók 40 %-a pártot cserélt, és a szavazatok 36 %-át új pártok kapták[56]. Ekkor a politikai életbõl korábban kiesett kisebb pártok – pl. az 1919-ben alakult Kommunista Párt, a Baloldali Szocialisták és más pártok – visszatértek a Folketingbe; míg új „nagyok” emelkedtek ki: így a Centrum-demokraták (Centrum-Demokraterne), a Keresztény Néppárt (Kristeligt Folkeparti) és a Progresszív Párt (Fremskridtspartiet). Ettõl kezdve a Folketingben mindig legalább nyolc párt foglalt helyet. Ezzel tulajdonképpen el is értünk a mai dániai pártrendszer fõbb jegyeinek ismertetéséhez.

Az újak közül a Centrum-demokraták 1973-ban alakultak a szociáldemokraták közül kivált képviselõk vezetésével. Alapelveik közé tartozik a jóléti állam megõrzése, az EU bõvítése és a kisebbségek védelme. Mint a nevük is mutatja, nem tartják magukat se kifejezetten jobboldali, se pedig baloldali formációnak, bár megalakulásukat követõen sokáig szembenálltak a szociáldemokratákkal. 1982 és 1988 között részt vettek a jobbközép kormányokban, majd pedig 1993 és 1998 között a baloldali-jobbközép/liberális kabinet tagjai voltak.

A Keresztény Néppárt három évvel korábban, 1970-ben jött létre a keresztény erkölcsi értékek, egymás kölcsönös tisztelete, és a Föld, ill. forrásai iránti fokozott védelem erõsítése érdekében. Alapvetõ elve, hogy minden embernek veleszületett joga van a szabadságra, a jólétre és az emberi méltóságnak megfelelõ bánásmódra[57]. A párt különösen is hangsúlyozza a természetes környezet, mint egyetemes emberi élettér védelmének halaszthatatlan fontosságát, így kissé a zöld pártokkal is rokonítható a programja, bár Dániának van egy „külön” Zöld Pártja is (Partiet de Grønne). A család és az emberi közösségek megerõsítése, az elesettek védelme az állam elsõrendû kötelessége álláspontjuk szerint[58]. A párt önmagát a politikai centrumban helyezi el, amit bizonyít az is, hogy 1982-ben egy konzervatív, míg 1993-ban egy szociáldemokrata-jobbközép koalícióban vett részt[59]. Alapvetõ ideológiai elveit tekintve  azonban inkább a jobboldalhoz sorolható.

A Progresszív Pártot 1972 nyarán alakították meg, és már a következõ, 1973-as választásokon igen szép eredményt ért el: 28 mandátumot szerzett a Folketingben, s ezzel a második legnagyobb frakciót adhatta[60]. A párt elvei szintjén fõként az emberi autonómia védelméért és a mások befolyásától mentes életért, mint individuális célért száll síkra. Ideájuk az „éjjeliõr”-állam, amelyik csak a legszükségesebb mértékben szól bele polgárai életébe, és messzemenõen respektálja az egyéni akaratautonómiát. Leginkább a pénzügyi és adópolitika terén fejtenek ki különösebb aktivitást, céljuk az adók lehetõség szerinti minimumra csökkentése átfogó reform révén. Külpolitikai és katonapolitikai téren a semlegesség hívei. Általában a jobboldal radikális pólusához sorolják õket. A 90-es évek folyamán társadalmi támogatottságuk erõsen csökkent, ennek jele az, hogy az 1998-as választások során már nem jutottak be a Folketingbe.

 

A fent ismertetetteken túl több más párt is mûködik Dániában és némelyik alkalmanként még kormányzati szerepet is betölt. Közülük leginkább a Dán Néppárt, az Egységes Lista/Vörös-Zöld Szövetség, a Dán Jogpárt, a Júniusi Mozgalom, valamint a Dán Népi Mozgalom az Európai Közösségek Uniója Ellen[61] érdemel figyelmet[62]. Politikai hovatartozásukat többnyire nehéz a hagyományos jobb-bal felosztás szerint eldönteni, mert többségük – kis párt lévén – akár a  szociáldemokratákkal, akár a polgári-jobboldalinak számító Venstrével is hajlandó koalíciót kötni.

Az 1995-ben alakult Dán Néppárt (Dansk Folkeparti) a fentiek alól kivételt képez, mert egyértelmûen radikálisan jobboldalinak számít. Erõteljes nemzeti jelszavakkal már 1998-ban 13 képviselõt küldhetett a Folketingbe, amit a legutóbbi – a 2001 novemberében tartott – választáson oly mértékben tudott növelni, hogy 12 százalékos eredménnyel az ország harmadik legnagyobb pártja lett, egyelõre azonban ellenzékben politizál.

A Vörös-Zöld Szövetség három kis baloldali párt – köztük a kommunisták[63] – egyesülésével jött létre 1989-ben. Öt év után, 1994-ben sikerült bejutniuk a törvényhozásba, de mindig ellenzékben maradtak, nem csatlakoztak egy koalícióhoz sem. Érdekességük, hogy nem egy egyszemélyi vezetõ, hanem egy 21 tagú prezídium irányítása alatt mûködnek. Politikájukat legmarkánsabban a heves unióellenesség jellemzi, mivel az EU-t az „imperialista kizsákmányolás” új, modern keretformációjának tekintik.

A Júniusi Mozgalom, valamint a Dán Népi Mozgalom parlamenten kívüli pártok, közös vonásuk, hogy szintén ellenzik az uniós tagság jelenlegi formáját és feltételeit. Fõ céljuk, hogy elérjék az uniós alapszerzõdések referendumokon való elutasítását[64].

 

 

A dán jobboldal pártjai

 

A hagyományosan polgári-jobboldalinak tekintett pártok közül a Konzervatív Néppárt és a liberális Venstre a legerõsebb. Mindkettõ már a régi dán pártrendszernek is meghatározó szereplõje volt.

1945 után a Néppárt elõször 1950 és 1953 között volt tagja egy liberális-konzervatív kormánykoalíciónak, majd 1968 és 1971 között ismét kormányzó erõként politizált. A nyolcvanas években, egészen 1993-ig állandó tagként vett részt a baloldali-liberális kormányokban[65]. Ennek ellenére csupán egy miniszterelnököt adott Dániának: ez a személy Poul Schlüter[66] volt, 1982 és 1993 között az ország kormányfõje. A párt 1994-ben nem került be a Folketingbe, 1998-ban és 2001-ben azonban már 9 százalék körüli eredményt ért el. A jelenleg hivatalban lévõ kormányban is részt vesz, szám szerint 6 tárcát vezet[67]. A konzervatívok társadalmi bázisát elsõsorban a városi munkaadók, a vállalkozók, valamint a középkorú, diplomás, magasabb jövedelmû városi választók adják. Külön nõi és ifjúsági tagozata is van[68]. A pártnak 1989-ben 45 ezer tagja volt[69].

A Konzervatív Néppárt legfelsõbb vezetõ szerve a legalább évente ülésezõ országos kongresszus (landsrådet), amin általában mintegy 1500 delegátus vesz részt. Középsõ szinten a párt szervezõ testülete az ún. országos képviselõgyûlés (repræsantskabet), amely hasonlóan a kongresszushoz évente legalább egyszer ülésezik; az alapszervezetek, a parlamenti frakció, valamint az ifjúsági szervezet mintegy 300-400 küldöttének a részvételével. A pártszervezetek mûködésérõl és az agitációról többnyire inkább ebben a testületben döntenek. Itt jelölik ki továbbá a párt jelöltjeit az Európai Parlamentbe történõ választásokra is. A párt végrehajtó szervei közé tartozik a 80 fõs országos nagyválasztmány (hovedbestyrelsen) és az országos elnökség egy elnökkel és három alelnökkel[70]. A párt saját folyóirattal rendelkezik, ez az évente mintegy tíz alkalommal megjelenõ Vor Tid  (A mi idõnk) címû lap. 

A következõ nagy jobbközép párt a Liberális Párt. A Venstre – mint arról már szóltunk – az ország legrégebbi politikai pártja. Jelenleg fõként a vidéki nagy- és középbirtokos gazdálkodók, az agrárszektorban dolgozó városi lakosság és az urbánus értelmiség képezi a párt társadalmi bázisát. A háború utáni évtizedekben 1945-1947, 1950-1953, 1968-1971, 1973-1975 és 1978-1979 között volt hatalmon[71]. A nagy átrendezõdést jelentõ 1973-as választás utáni elsõ kormány (1973-1975) egyedüli tagjaként szerepelt, a miniszterelnököt is nyilván a párt adta Poul Hartling személyében. A nyolcvanas években tagja volt a Schlüter vezette kabineteknek is. A kilencvenes években szinte végig ellenzékben politizált, a legutóbbi választásokon azonban történelme egyik legjobb eredményét érte el (31,3 %), ami kormányalakításra jogosította fel[72]. A Dán Királyság jelenleg hivatalban lévõ miniszterelnöke a liberális (Venstre) párti Anders Fogh Rasmussen[73].

A Venstre szervezeteivel és képviselõivel egyaránt jelen van a helyi közösségekben, a választókerületi szervezetekben, továbbá nyilván megyei és országos szinten is. Legfõbb döntéshozó szerve az évente ülésezõ országos gyûlés, amely megválasztja a párt élén álló végrehajtó bizottságot, valamint dönt a párt programjáról. A párt által delegált miniszterek és a parlamenti frakció tagjai hivatalból jogosultak résztvenni és szavazni az országos gyûlésen. Delegátusok továbbá a parlamenti és európai képviselõjelöltek, az ifjúsági szervezet küldöttei, valamint a párt lapjának a szerkesztõi is. A végrehajtó bizottság az országos elnökbõl, az alelnökökbõl és egyéb pártküldöttekbõl áll, akik az alap- és társszervezeteket képviselik[74].

 

A két legjelentõsebb jobbközép párt elmúlt harminc évben elért Folketing-választási eredményei táblázatba foglalva a következõk[75]:

 

A két vezetõ jobbközép párt választási eredményei Dániában 1973 és 2001 között, százalékban

Párt	1973	1975	1977	1979	1981	1984	1987	1988	1990	1994	1998	2001
KF	9,1	5,5	8,5	12,5	14,5	23,4	20,8	19,3	16,0	15,0	8,9	9,1
V	12,3	23,3	12,0	12,5	11,3	12,1	10,5	11,8	15,8	23,3	24,0	31,3

    

A táblázatból is láthatjuk, hogy a dán jobboldalon az irányító szerep a nyolcvanas évek vége óta megfordult: a Néppárt fokozatosan vesztett támogatottságából, a Venstre pedig következetesen bõvítette táborát, ma már a jobbközép-polgári pártok vezetõ erejének számít.

 

A fentebb említett kisebb jobboldali pártok támogatottsága 1973 óta a következõképpen alakult[76]:

 

Egyéb jobboldali pártok választási eredményei Dániában 1973 és 2001 között, százalékban[77]

Párt	1973	1975	1977	1979	1981	1984	1987	1988	1990	1994	1998	2001
KrF	4,0	5,3	3,4	2,6	2,3	2,7	2,4	2,0	2,3	1,9	2,5	2,3
FRP	15,9	13,6	14,6	11,0	8,9	3,6	4,8	9,0	6,4	6,4	2,4	-
DFP	-	-	-	-	-	-	-	-	-	-	7,4	12,0

 

A táblázatból a legfeltûnõbb az, hogy az 1995-ben alakult, és egyértelmûen radikálisnak számító Dán Néppárt már az elsõ megmérettetésen be tudott jutni a Folketingbe, a 2001-es választásokon pedig az ország harmadik legerõsebb pártjává lett. A másik érdekesség az, hogy az indulásakor még oly népszerû Progresszív Párt 2001-ben nem állított jelölteket a Folketingbe, ami szerepének jelentõs visszaszorulását jelzi, bár nem jelenti a párt „halálát” is egyben, hisz Dánia legújabbkori történetében történt már politikai feltámadás.

 

Végül lássunk egy jól áttekinthetõ grafikus ábrát a két pólus vezetõ pártjainak támogatottságáról szintén az elmúlt 30 évre vetítve[78]:

 

A szociáldemokraták és a Venstre választási eredményei 1973-2001 között százalékban[79]

 

A diagramból egy dolog feltétlenül kiemelendõ: az egész Skandináviában – így Dániában is – hagyományosan széles társadalmi bázissal rendelkezõ szociáldemokrácia mindig erõsebb volt a jobboldalnál. Minden alkalommal önmagában megszerezte a szavazatok legalább 25-26 százalékát (az 1973-as 25,7 százalék a leggyengébb eredmény); de többnyire 30 százalék körüli, vagy feletti eredményt produkált. Legjobb teljesítményét a Dán Szociáldemokrata Párt 1979-ben és 1990-ben érte el (38,3; ill. 37,4 százalékkal).

Ezzel szemben a Venstre Párt mindig alulmaradt, egyetlen kivétellel: ez pedig épp a legutóbbi választás volt, amikor a dán liberálisok egész háború utáni történelmük legjobb eredményét érték el a szavazatok csaknem harmadát megszerezve, s elsõ ízben maguk mögé utasítva a legnagyobb rivális pártot.

 

Az már a dán mérsékelt jobbközép politikusok felelõssége, hogy hogyan és milyen mértékben tudnak élni ezzel a történelmi lehetõséggel.

 

 

További irodalom

 

Kardos József–Simándi Irén (szerk.): Európai politikai rendszerek; Osiris kézikönyvek-sorozat, Osiris, Bp., 2002.

Diószegi István–Harsányi Iván–Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet II. kötet 1945-1995 Európa; Korona, Bp., 1997.

Kende Tamás–Szûcs Tamás (szerk.): Európai közjog és politika; Osiris, Bp., 2002.

Várnay Ernõ–Papp Mónika: Az Európai Unió joga; KJK-Kerszöv, Bp., 2002.

Kiss J. László (szerk.): A tizenötök Európái. Közösségi politikák-nemzeti politikák; Osiris, Bp., 2002.

A XX. század krónikája; Officina Nova, Bp., 1994.

Kiss Barnabás (szerk.): Észak-Európa Alkotmányai; Államtudományi Kutatóközpont, Bp., 1992.

Ian Gorvin (szerk.): Elections since 1945: A Worldwide Reference Compendium; Longman International Reference, Longman Group UK Limited; Westgate House, Essex, 1989.

The Political System Factsheet Denmark; A Dán Királyi Külügyminisztérium kiadványa, 2001.

Danish political parties–in their own words; A Dán Királyi Külügyminisztérium kiadványa, Koppenhága; 1998.

Tájékoztató néhány nyugat-európai ország és az észak-európai országok parlamentjeirõl; Magyar Országgyûlés Külügyi Titkárság; Bp., 1992.

George E. Delury (szerk.): World Encyclopedia of Political Systems & Parties, Volume I: Afghanistan–Luxembourg, 2. kiad.; Facts on File Publications; New York–Oxford; 1987.

Francis Jacobs (szerk.): Western European Political Parties. A Comprehensive Guide; Longman Group UK Limited; Westgate House, Essex, 1989.

The Anders Fogh Rasmussen Government Factsheet Denmark; A Dán Királyi Külügyminisztérium kiadványa, 2002.

James Graham-Campbell (szerk.): A viking világ atlasza; Bp., Helikon Kiadó–Magyar Könyvklub, 1997.

 

A szerzõ külön köszöni a Dán Királyság magyarországi nagykövetségének a tanulmány megírásához nyújtott szíves segítségét.