I. A hatályos magyar választási rendszer kialakulása és módosításai

 

1. A választás fogalma, tartalma.  A magyar választási rendszer változása 1945-tõl 1985-ig.

 

A XX. századvégi alkotmányos demokráciákban a hatalomgyakorlás integráns része az általános és egyenlõ választójogon, továbbá a ciklikusan ismétlõdõ választásokon alapuló képviselõ testületek létrehozása. Ugyanis a választások eredménye határozza meg a hatalomgyakorlás centrumában elhelyezkedõ képviseleti és kormányzati szervek struktúráját, és jelentõs hatást gyakorol a kormányzati tevékenység jellegére is; eldönti, hogy milyen lesz a parlament összetétele, frakcionalizáltsága, lesz-e szükség koalíciós együttmûködésre, avagy egy pártból kerül ki a parlamenti többség.[1]

Az országgyûlési képviselõválasztások különböznek minden más választástól, mert

-          általános jellegûek;

-          fontos szerepet játszanak a kormányzati hatalom szabályozott, békés úton végbemenõ cseréjében;

-          törvényhozó szerv megválasztását eredményezik;

-          legitimálják a politikai hatalmat és a kormányzatot, továbbá

-          törvényben garantált külön eljárási rendben zajlanak.

 

Ugyanakkor nem kell a választási rendszert és a választójogot abszolutizálni, mert – mint ahogy Pulzer mondta: „A politika egy sokarcú, sokszínû játszma, és a választási rendszer csak egy szettet jelent a sok közül. Néha döntõ, néha nem.”[2]

A választási folyamat egyike a hatalom demokratikus gyakorlása eszközeinek, része a döntéshozatali folyamatnak, a közpolitika alakításának; az egyéni preferenciák közakarattá formálásával biztosítja a participáció bizonyos fokát,

és mindezek következtében a társadalom demokratikus mûködéséhez szükséges legitimációs és konszenzusteremtõ folyamatok és eljárások nélkülözhetetlen, mással nem helyettesíthetõ része. S mint a politikai rendszer egyik elem, csak a politikai intézményrendszer egészébe ágyazva értelmezhetõ.[3]

A választójog mai értelme a népképviselet elvében gyökerezik. Hazánkban a rendi képviselettel szemben az 1848:V. tc. teremtette meg a népképviselet elvén alapuló országgyûlés választásának lehetõségét; elfogadása a polgári fejlõdés irányába tett jelentõs lépés volt. Ezt követõen több választójogi törvény is születtet, sõt rendeleti úton történõ szabályozás is volt. Az 1945. évi VIII. tv. az általános választójog alapján egy demokratikus, többpárti parlament létrehozására lajstromos választási rendszert vezetett be, melynek nyomán arányos képviselet jött létre. Két választást tartottak a kötött lajstromos rendszer alapján (1945-ben és 1947-ben), de a képviselet jellege alapvetõen megváltozott. A többpártrendszer felszámolása után 1949-ben a pártok az országgyûlési képviselõ választásokon már nem külön-külön programmal indultak, hanem a Magyar Függetlenségi Népfrontban közös lajstrommal - ily módon tehát értelmetlenné vált a kötött lajstromos rendszer, formálissá váltak a választójogi normák, és maguk a választások is.

A választójogi normák és a tényleges viszonyok diszkrepanciája azonban hosszabb távon tarthatatlanná tette a formálissá vált lajstromos választásokat, így a korrekció elõbb a tanácsi választások vonatkozásában történt meg az 1954. évi IX. tv. elfogadásával, mely egyéni választókerületi rendszert vezetett be. Az országgyûlési képviselõ választásnál azonban csak 1966-ban tértek át erre; az 1966. évi III. tv. és az azt kiegészítõ és módosító 1970. évi III. tv. jelentõsen átformálta a választási rendszert. Így pl. növelte az állampolgárok szerepét a jelöltállításban, inspirálta a többes jelöléseket, megváltoztatta a szavazás módját – de még így is formális választások keretéül szolgáltak. Ugyanis nem váltak általánossá – sõt, csökkenõ tendenciát mutattak a többes jelölések, mert politikai alternatívák nem jelenhettek meg, s a népszavazás-jellegû választásokat a választópolgárok közömbössége kísérte.

Ezen a helyzeten kívánt változtatni az 1983. évi III. tv., mely a rendszerváltozást megelõzõ utolsó választójogi törvény, s amely minden választókerületben kötelezõvé tette legalább két jelölt állítását.[4]

1985-ben már e törvény alapján szavaztunk, melynek nyomán a Parlamentbe független képviselõk is bekerültek. Ez a Parlament lett aztán az alkotmányos úton végbemenõ rendszerváltozást legalizáló intézmény, s fogadta el – egyebek közt – az új választójogi törvényt is.

 

 

2. Törvénytervezetek az 1985-ös  választások után.

 

Az új választójogi törvény megszületéséig azonban hosszú volt az út.[5] Az 1985-ös választás olyan politikai esemény volt, amely az elsõ jelzéseket adta, hogy az országnak demokratikus hatalomgyakorlási rendszerre van szüksége. A választási tapasztalatok feldolgozása során belsõ munkálatok kezdõdtek el, amelyek a választási rendszer továbbfejlesztését, reformját tûzték ki célul. E munkák döntõen a párt illetékes osztálya, tudományos intézete és a BM keretein belül folytak, és 1987-re megszülettek fõ vázlatpontjai, mely szerint a választási rendszer alapjaiban történõ megváltoztatása nem indokolt, mindössze továbbfejlesztése. (Egyébként ugyanez volt az alapgondolata az MSZMP 1988 májusi pártértekezletének is.) A szervezõdõ civil társadalom és az ellenzéki erõk ugyanakkor egyre jobban és egyre hangosabban sürgették egy demokratikus képviseleti rendszer szükségességét.[6]

1988 nyarára elkészült a Vjtv. módosításának tervezete, s azt társadalmi vitára bocsátották. A vita megállapításait a HNF Közjogi Bizottsága és az Országos Tanács összegezte. Lényege: korszerûtlen, nincs összhangban a fennálló helyzettel, épp ezért új törvényt kell alkotni – külön a parlamenti, és külön az önkormányzati választásokról.[7]

1989 februárjában az MSZMP KB elfogadta a többpártrendszert, s ez gyökereiben változtatta meg az állampárt addigi álláspontját: tavasszal a BM gondozásában elkészült a többpártrendszerhez igazodó törvénytervezet, mely egyben a kerekasztal-tárgyalások nyitánya is volt. Lényege: az MSZMP kész megbeszéléseket folytatni a hatalom gyakorlásának új módjáról minden, törvényes keretek között mûködõ szervezettel. E szervezetek pedig 1989. március 22-én megalakították az Ellenzéki Kerekasztalt, majd júniusban létrejött a Nemzeti Kerekasztal (NEKA), s hozzálátott – Kukorelli szavaival élve – a választási rendszernek fazont szabó munkájához.

 

 

 

3. 1989 nyara: Nemzeti Kerekasztal tárgyalások. Új választójogi törvény születik.

 

A kelet-közép-európai átalakulásokat valamennyi országban – így Magyarországon is – szükségképpen választási-választójogi reformok kísérték. Az új választójogi törvényt, és ehhez kötõdve az új választási rendszert általában és többnyire a hatalmon lévõk és a hatalomra törekvõk kompromisszumaként alkották meg. A politikai tárgyalások során a kormányzó állampártok elsõsorban az egymandátumos választókerületekre épülõ abszolút többségi rendszerek fenntartását vagy korszerûsítését javasolták, míg az új politikai szervezetek inkább az arányosabb listás szisztéma bevezetését támogatták. (Mindezek hátterében az állt, hogy míg a kommunista pártok az egyéni jelöltek küzdelmét részesítették elõnyben, feltételezve népszerû személyiségeik sikerét, továbbá politikai szervezettségük és háttérapparátusuk is ennek preferálására ösztönözte õket, addig az új erõk éppen e hátrányok csökkentése érdekében kívánták a listás szavazás bevezetését.)

Az 1989 nyarán lebonyolított háromoldalú kerekasztal-tárgyalásokon azonban ennél jóval bonyolultabb politikai egyeztetés zajlott le. (1989. június 13-án dõlt el, hogy mely szervezetek képviselõi dolgozzák ki a békés politikai átmenet szabályait; ezek körébõl is kiemelkedik a választójogi törvény. A szereplõk voltak: 1. oldal: MSZMP, 2. oldal: EKA, 3. oldal: pl. Baloldali Alternatíva Egyesülés, DEMISZ, HNF, SZOT…stb.)

Az MSZMP olyan szisztéma létrehozását javasolta, melyben a képviselõket egyéni körzetekben választják, s az országos lista csupán korrekciós funkciót tölt be. Az SZDSZ is emellett voksolt, ugyanis egyrészt ellenzéki múltja, másrészt pedig prominens személyiségei miatt bízott az egyéni kerületi gyõzelemben. A történelmi pártok az arányos listás rendszer bevezetését támogatták (a hagyományaikra és a „nevükre” alapozták választási esélyeiket),  az MDF pedig nem alakított ki határozott elképzelést (valószínûleg amiatt, hogy szervezettsége és tömegbázisa következtében bármelyik rendszerben sikeresen szerepelhet – ezt támasztják alá az 1989 nyarán történt idõközi választások eredményei is: júliusban Roszik Gábor /Gödöllõ/, augusztusban Debreczeni József /Kecskemét/ és Raffay Ernõ /Szeged/, szeptemberben pedig Marx Gyula /Nagykanizsa/ szerzett mandátumot; valamennyien a Fórum jelöltjei voltak[8]).

Az egységes ellenzéki álláspont kialakítása a Fidesz és az SZDSZ koncepciójának közelítésével kezdõdött: olyan szisztéma megteremtését javasolták, melyben a képviselõk felét egyéni körzetekben, felét pedig listán választják meg. (A két párt ugyanis tartott attól, hogy a történelmi pártok – FKgP, KDNP…stb. – gyõzelméhez vezethet a csak tisztán listás rendszer, mi több, gyõzelmük esetén esetleg az MSZMP-vel kívánnak koalíciós kormányt alakítani.) A kombinált szisztéma – mely többségi és arányossági elemeket egyaránt tartalmaz – az ellenzéken belüli egyeztetés eredményeként alakult ki tehát, amit aztán az MSZMP is elfogadott. Az igazi vita a két oldal között az egyéni és a listás mandátumok arányáról folyt, valamint a második forduló jogi szabályozásáról. A Gallup júliusi felmérése ugyanis azt mutatta, hogy bár az MSZMP a listás szavazást megnyerheti /26%/, de kiszorulhat a hatalomból, mert az EKA tagjai együtt több voksot szerezhetnek /37%/, az MSZMP pedig pontosan tudta, hogy ugyanaz a támogatottság más eredményt hoz egyéni kerületben, mint listán. Az elsõ tárgyalási forduló végén a felek elfogadták, hogy egy kombinált választási rendszert dolgoznak ki; megállapodtak a jelöltállítás korlátjaiban is („kopogtatócédulák” kérdése), valamint megállapodtak abban is, hogy egyéni kerületekben pártok, választók és más szervezetek is jelölhetnek. Dönteni kellett viszont még arról, hogy hogyan alakuljon a mandátumok aránya, milyen szûrõket építsenek be a mandátumok elaprózódásának megakadályozására (ajánlások, listaállítás feltételei, parlamenti küszöb aránya), ki kerülhet be az egyéni jelöltek közül a 2. fordulóba, jogorvoslat kérdése…stb. (Áder János Kinek az érdeke c. írásában részletesen taglalja e problémák megoldását és a kompromisszumok létrejöttét.)[9] Érdekesen alakult az országos lista sorsa is. Az MSZMP arra hivatkozva, hogy a viszonylag alacsony létszámú területi listák nem biztosítják igazán az arányosság érvényesülését, országos kompenzációs lista bevezetését javasolta a modellszámítások alapján is elõrevetített aránytalanság csökkentése érdekében. (A számítások ugyanis azt mutatták, hogy egy párt 20%-nál nagyobb támogatottság esetén felfelé húz, azaz felülreprezentált lesz a mandátumelosztás tekintetében, mintegy „túlgyõzi” magát.)

Miután a megoldás elveiben a felek megállapodtak, szakértõi tanácsok feladata lett a választási rendszer apró részelemeinek kidolgozása, így pl. a választási földrajz kialakítása, kik indíthatnak listát, a megyei listás eredmény megállapításánál az osztó megváltoztatása, az országos lista rugalmassá tétele, a kétharmados határ bevezetése a területi listán megszerezhetõ mandátumokhoz – ezek mind-mind a rendszer arányosabbá tételét szolgálták.

            A tárgyalások szeptember 18-án fejezõdtek be, s hátra volt még a törvényjavaslat Parlament általi elfogadása.  ( Dr. Király Ferenc Szolnok megye 5-ös sz. választókerületének képviselõje a tervezetrõl hozzászólásában azt mondta, hogy „a csecsemõnek mindenképpen meg kell születnie, jó lenne, ha épkézláb lenne, az anyának életben kell maradnia, nekünk pedig meg kell barátkoznunk azzal a sajnálatos ténnyel, hogy nem mi vagyunk a gyerek apja.”[10])

Az Országgyûlés Jogi Bizottsága október 16-án és 17-én vitatta meg a tervezetet, s miután általános vitára alkalmasnak találta, a Parlament október 19-én megkezdte annak tárgyalását. A kormány nevében az egyik elõterjesztõ dr. Horváth István belügyminiszter volt, és a törvényjavaslat szükségességérõl, szabályozási elveirõl, koncepciójáról szólt. Mint expozéjában elmondta, „új választási rendszerünk nem vesz át egyetlen, már eddig ismert megoldást sem készen, egyben és változatlanul más országoktól, sem Nyugatról, sem Keltrõl, hanem a sajátos hazai viszonyainkat veszi alapul ”… „a tervezetnek tehát az az alapeszméje, miszerint parlamentáris demokrácia - legalább is a most belátható jövõben - nincs pártképviselt nélkül.”[11]

        A javaslat miniszteri indokolása a választójogot és a képviseletet azok tartalma miatt politikailag a legérzékenyebb közjogi kérdéseknek nevezi, „ezért a képviseleti szervek megalakításának módját meghatározó választójogi törvény szabályai nem alakíthatók tetszõlegesen, és ezeknek a normáknak szervesen kell kapcsolódni az adott társadalmi viszonyokhoz, valamint garanciát kell nyújtania a politikai erõk reális képviseletének megteremtésére. Társadalmi fejlõdésünk jelenlegi idõszakában olyan politikai képviselet kialakítása szükséges, ahol a személyek alkalmassága, hitelessége, megbízhatósága mellett, a különbözõ politikai pártok befolyásoló, politikaformáló ereje növekszik, … a törvénytervezet szakít a jelöltállítás eddigi mechanizmusával és intézményeivel, kiiktatja a korábbi korlátozásokat és a jelölés törvényes feltételeit új módon szabályozza.”[12]

A törvényjavaslat általános vitájához számos képviselõ jelentkezett hozzászólásra. A vita két kérdés körül élezõdött ki különösen: az egyik a nemzetiségek, egyházak és a társadalmi szervezetek képviseletét, a másik az egyéni választókerületek, valamint a területi- és országos listás mandátumok számát érintette, kiemelve hol az egyik, hol a másik szükségességét, illetve elvetését.

Dr. Kereszti Csaba a Jogi Bizottság álláspontjának elõadójaként azt hangsúlyozta, hogy „ a törvényjavaslat politikailag, logikailag és matematikailag is kiegyensúlyozott, amelyben a konszenzus igen törékeny, és ezért a bizottság úgy ítéli meg, hogy annak bármiféle módosítása ezt a törékeny…egyensúlyt megbontaná, és tulajdonképpen az elõzetesen kialakult politikai konszenzus felrúgásához, elvetéséhez járulna hozzá ”, továbbá  a bizottság álláspontja szerint „ az egyéni választókerületek és a független képviselõk egy partikuláris érdeket képviselnek …, ezek nem mindig érzékenyek a politikai döntésekre, kevésbé kiszámíthatóak, és tulajdonképp miután a Parlamentnek az állami berendezkedésben egy központi helyet szán az új alkotmány, … ezért a kormányozhatóság stabilitását is veszélyeztetné a partikuláris érdekek megjelenítése. A listás szavazás elõnye az, hogy arányos politikai képviselet valósulhat meg a Parlamentben, vagyis a leesett szavazatokat tulajdonképpen egy korrekciós szabály az országos listán jóváírja … és a pártokra leadott szavazatok nem vesznek el.”[13]

Kereszti ajánlásában egy matematikai modellezésre is hivatkozott, melynek eredményeként az a számítás jött ki, hogy a beterjesztett törvényjavaslat szerint hozzávetõlegesen azonos választói szám szükségeltetik egy-egy mandátum megszerzéséhez úgy az egyéni választókerületben (25-30 ezer szavazat), mint a területi listán (35-40 ezer szavazat), valamint az országoson (45-50 ezer voks). „Ha ezt az egyensúlyt megbontanánk … az egyéni kerületek javára, ebben az estben elõfordulhatna az, hogy az országos listán százezer támogató szavazatra is szükség lehetne… természetesen abban az esetben, ha csökkenne az országos lista.”[14] (Mint végül is látni fogjuk, a kormány – fõként az 1985-ben vidéki egyéni választókerületben mandátumhoz jutott képviselõk nyomására – huszonnéggyel megnövelte az egyéni kerületek számát, s ezzel egyidejûleg tizenkettõvel csökkentette az országos listás helyeket.)       

Jakab Róbertné országos listán megválasztott képviselõ a nemzetiségekrõl szólt, kiknek nincs esélyük kollektív parlamenti képviseletre, mert 1. diaszpórában élnek; 2. nem várható, hogy egyetlen párt mögött sorakoznak fel; 3. s nem fognak pártokat alakítani, mert „ nem szándékuk az elkülönülés, egységpártiak: a társadalom egységének pártján állnak.” „Mondhatják sokan, hogy nincs jelentõsége annak az 5, 6 vagy 15, 16 mandátumnak. Igaz. A hatalmi erõviszonyokat nemigen befolyásolják. De a közvéleményt igen. A hazait is, a külhonit is.”[15] (Jakabné véleményét Márk György képviselõ is osztotta[16], Koltai Imre (Pest megye) szerint pedig megoldás lehetne a nemzetiségek Parlamentbe kerülésére az, ha „a pártok kötelezettséget vállalnának arra, hogy az országos vagy megyei listájukon elõkelõ helyen nemzetiségi jelölteket szerepeltetnének.”[17])

            Dr. Király Ferenc szerint a „törvényjavaslat ebben a formában teli van társadalmi-politikai taposóaknákkal…”, ugyanis „ez a választási szisztéma háromféle képviselõt fog szülni…”[18], Filló Pál pedig úgy vélte, hogy az „olyan mértékben pártcentrikus, amely elfogadható lenne akkor, ha Magyarországon hosszú évek sora óta egy bevált, többpárti demokrácia lenne érvényben.”[19] Hasonló véleményt fogalmazott meg Balogh László  Békés megyei képviselõ is: „ez a listás rendszer egy már kialakult, stabil, többpárti struktúrát feltételez ”, továbbá álláspontja szerint helytelen, ha ugyanazon személyt két területi listán is lehet jelölni (ez kikerült a javaslatból!), valamint szigorítani kívánta a második fordulóban való részvételi arányt 25% +1 fõrõl 40%-ra.[20] Horváth János (Fejér megye) a parlamenti küszöbbel kapcsolatban fejtette ki álláspontját, mely szerint 4%-nál alacsonyabb, azért nem lenne szerencsés, mert a sok kispárt akadályozhatná a parlamenti munka gördülékenységét, a magasabban meghatározott … pedig azt a veszélyt hordozná magában, hogy a jelenleg még nem nagy tagsággal rendelkezõ, de nagy támogatottságot élvezõ pártok nem jutnának be a Parlamentbe”.[21] (Megjegyzés: a Településfejlesztési Bizottság 5%-os határt javasolt, majd a zárószavazás elõtt ezen javaslatát visszavonta).  Antal Imre (Pest megye) módosító indítványt nyújtott be, melynek lényege: az egyéni választókerületeket úgy kell kialakítani, hogy minden vidéki városra jusson egy körzet (tehát 166 legyen; ugyanezt a véleményt fogalmazta meg Papp Elemér is: „Minden magyar városnak legyen elidegeníthetetlen joga képviselõt állítania…”), s az így megnövekedett mandátumszámot az országos lista mandátumából kellene fedezni, továbbá ebbõl kellene fedezni a hazai egyházak és nemzetiségek képviseletét is.[22] Ez utóbbi gondolattal egyetértett Juhász Ferenc is: „12 fõvel javaslom megemelni a képviselõk számát, és az új Országgyûlés az alakuló ülésén a nemzeti demokratikus szövetségek és az egyházak tagjai közül 12 képviselõt választana tagjai sorába.”[23] Az egy város – egy  választási körzet-elvét viszont élesen bírálta dr. Horváth Miklós Fejér megyei képviselõ: „újra kell osztani az egyéni kerületi mandátumokat, lehetõséget adva arra, hogy azt a hibás szemléletet, amely a városok köré csoportosítja a választókerületeket, megszüntessék, és esélyt adjanak arra, hogy az új Parlamentbe néhány nem városlakó is bekerülhessen”.[24]  Fekete János (Békés megye, Szarvas) szerint „vissza kell adni a tervezetet az illetékes bizottságnak olyan átdolgozás végett, melynek eredménye nyomán egyéni választókörzetben megválasztott képviselõk adnák a következõ Parlament többségét”[25]. Az egyik legmarkánsabb véleményt Zsigmond Attila budapesti képviselõ (késõbbi MDF-es, majd MDNP-s politikus) fogalmazta meg arra reagálva, hogy egyes képviselõk szerint gyengék és kialakulatlanok a pártok, és ezért az egyéni jelölteket kell preferálni. Szerinte az, hogy maradjon minden a régiben, azzal járhatna, hogy egyrészt politikai fejlõdésükben akadályoznák meg a pártokat, s ekkor el kell gondolkodni azon, hogy van-e egyáltalán értelme a párttörvénynek, másrészt, ha minden képviselõ egyéni kerületben indulna, akkor 374 különféle vélemény jelenne meg, akár koordinálatlanul.  ”Két nézettel találkozunk itt: az egyéni és a listás, valamint a párttag és a függetlenek összehasonlításával. Az elõbbi választási kérdés, az utóbbi politikai kérdés. Ezek azonban nem kemény és elzárt kategóriák…”[26]

            A törvénytervezet részletes vitájában a hozzászóló képviselõk a módosítással érintett szakaszok körüli álláspontokat kívánták tisztázni; így pl.  Zsidei Istvánné (Heves megye) az ideiglenes lakóhely bevételét javasolta a 2. § (4) bekezdésébe[27], Kárpáti András Pest megyei képviselõ az 5. § (2) bekezdésen akként kívánt változtatni, hogy a választópolgár választókörzetében több jelöltet is ajánlhasson[28], Vona Ferenc dr.  (1990-1994 között MDF-es képviselõ) pedig azt javasolta, hogy 172-172-30 arányban kerüljenek a mandátumok kiosztásra.[29]

            Október 20-án folytatódott a részletes vita, melyen Pozsgay Imre államminiszter is felszólalt. Mint mondta, ha „elfogadja a Tisztelt Ház a kormány által elõterjesztett javaslatot, akkor valóban a békés átmenet azon erõivel fog össze, amelyek, pártharcok ide vagy oda … együttmûködést ajánlottak fel aláírásukkal, támogatást a békés átmenethez …, ha pedig nem fogadja el, elakad az egész törvényhozási folyamat … és folytatódik a pártállami rendszer.”[30]

            Horváth István belügyminiszter záróbeszédében összegezte a képviselõi hozzászólásokat, s ismételten megerõsítette a törvényjavaslat elfogadásának szükségességét: „Nem mondom azt, hogy az a megállapodás (a NEKA-megállapodás) egy felbonthatatlan csomag, de azért egy kicsit mégis olyan, mint amit a dominóelvbõl ismerünk: ha az egyik kockát feldöntjük, akkor az dönti vagy döntheti az összes többit, ami elõtte van … és ami még utána következik”[31].Végezetül arra kérte az Országgyûlést, hogy kompromisszumos megoldásként vagy emelje fel az egyéni választókerületek számát 152-rõl 176-ra, a megyei lista érintetlenül hagyása és az országos lista 70-rõl 58-ra történõ csökkentése mellett, vagy a 4. § nélkül fogadja el a törvényjavaslatot azzal, hogy az e szakasszal érintett kérdésekrõl majd külön törvény fog rendelkezni.

Bár több képviselõ is (pl. Balogh László, Horváth Miklós) a NEKA újbóli összehívását javasolta, végül is a Ház 286 igen szavazattal, 20 ellenszavazattal, 24 tartózkodás mellett elfogadta a törvényjavaslatot, s született meg az 1989. évi XXXIV. törvény, mely 1989. október 30-án lépett hatályba.

Ha a tervezetet összevetjük a már elfogadott törvénnyel, láthatjuk, hogy bár csak néhány módosítás történt a szavazások nyomán, de azok meghatározóak voltak s azok ma is.

 

Így míg a javaslat szerint

1.) „ a szavazásban akadályozott az, aki a szavazás napján külföldön tartózkodik, vagy nincs állandó lakóhelye Magyarországon ” [2 §. (4) bek.], addig a törvénybe már bekerült az ideiglenes lakóhely kategóriája is, szintúgy az ajánlási szelvényekkel [5 §. (2) bek., 10. § (4) bek.], a választók nyilvántartásával [37. §. (2) bek.] kapcsolatban is. (Dr. Horváth Ferenc élesen tiltakozott az ellen, hogy valakit állandó lakhely hiányában kizárjanak a választásból[32]; õ 130 ezerre becsülte ezen személyek számát!);

 

2.) „az országgyûlési képviselõk száma 374, kik közül 152-t egyéni választókerületben, 152-t területi listán választanak, a pártok országos listáin pedig további 70 mandátum kerül betöltésre ”  [4 §. (1)-(2) bek.], addig a politikai alkuk következtében az össz-képviselõszám 386-ra emelkedett, ami megosztásban 176 egyéni kerületben, 152 területi listán, valamint 58 országos listán mandátumot szerzett képviselõt jelent, a „pártok országos listáin ” helyett pedig a „listáján ” kifejezés került elfogadásra.

Ami ez egyéni választókerületek számát illeti: Komárom, Nógrád és Zala megyéket kivéve mind a 19 megyében, ill. a fõvárosban emelték a számukat, átlagosan egy-két kerülettel, ám a legnagyobb mértékben Budapesten történt változtatás: 28-ról 32-re növelték a kiosztható mandátumok számát.

(Egyéb javaslatok is elhangzottak a képviselõk számát illetõen: a Településfejlesztési- és Környezetvédelmi bizottság 188-116-70-es, a Kulturális Bizottság 187-137-50-es, Filló Pál 203-101-70-es arányt javasolt,  Südi Bertalan az egyéni választókerületek számát 300-ban kívánta meghatározni a területi lista egyidejû eltörlésével, továbbá 74 országos listás mandátumot tartott volna elfogadhatónak, Papp Elemér kizárólagosan egyéni választókörzetre (350)  épülõ rendszert javasolt, míg Mayer Bertalan  kihagyta volna a területi listákat, és 250 képviselõ egyéni kerületbõl, 124 pedig országos listáról került volna megválasztásra, de ugyanezen a véleményen volt dr. Horváth Ferenc (”Nem látom jónak a megyei lista alkalmazását, mert bevezetésével arcnélküli, öncélú pártérdekeket kiszolgáló képviselõkre szavaznának állampolgáraink.”[33]), valamint dr. Deák Géza Hajdú-Bihar megyei képviselõ is.

 

3.) „ugyanaz a személy egyidejûleg egy egyéni választókerületben, két területi listán és az országos listán lehet jelölt ” [5. § (7) bek.] a módosítás nyomán már csak egy területi listán jelöltethette magát;

 

4.) nem szerepelt az a mondat a választás eredményének megállapításával kapcsolatban, miszerint „ha a számítás elvégzése után üres mandátum marad, akkor ezzel a mandátummal az országos listán megszerezhetõ mandátumok száma növekszik ”[8. §. (3) bek. utolsó fordulat];

 

5.) a tervezet 46. § (5) bekezdéséhez (Idõközi választás c. fejezet) az elõterjesztõk (BM, IM) egy megjegyzést fûztek, miszerint bár a „bekezdés szövegében a politikai egyeztetõ tárgyalásokon egyetértés alakult ki, felmerülhet, hogy a listán történõ üresedés esetén a pártokat kösse a jelöltek eredeti sorrendje, ilyen értelemben tehát kötött legyen a lista. Ez a megoldási lehetõség azonban a pártok mozgási lehetõségét szûkítené, nem tenné lehetõvé, hogy az általános választás és a mandátum megüresedése között eltelt idõszak politikai változásaira a pártok rugalmasan tudjanak reagálni. ”[34]

 

6.) „ A választókerületek kialakításának elvei ” c. 1.sz. mellékletben még megközelítõleg 70 ezer fõnél húzták meg a határt, ami a törvény elfogadásával 60 ezerre csökkent.

 

 

 

4.  Az 1989. évi XXXIV. törvény fõbb jellegzetességei.

           

            A törvény elsõ részében az aktív és passzív választójogról, a választójoggal nem rendelkezõkrõl, a szavazásban akadályozottságról szól, valamint – mintegy garanciális elemként – arról, hogy a részvétel szabad elhatározáson alapul.

                        A második rész a választási rendszert tartalmazza: 386 országgyûlési képviselõi hely kerül kiosztásra, melybõl 176 képviselõt egyéni választókerületben, 152-t megyei (fõvárosi) listán választanak (kombinált választási rendszer), további 58 helyet pedig országos listáról töltenek be. (Az országos listáról bekerülõ képviselõk száma felfelé eltolódhat, s tolódott is, mint az az eddigi három választás után történt.) A jelöltállítás feltétele 750 kopogtatócédula összegyûjtése.

 

Egyéni választókerületben az elsõ fordulóban

érvényes a szavazás: ha a választókerület választópolgárainak több mint fele szavazott;

eredményes a szavazás: ha a jelölt megkapta az érvényes szavazatok több mint felét (50% +1; abszolút többség).

 

Amennyiben nem szavazott a polgárok több mint fele, úgy érvénytelen az elsõ választási forduló, és a másodikban mindazok a jelöltek indulhatnak, akik az elsõ fordulóban indultak.

 

 

Ilyenkor

érvényes a szavazás: ha a választópolgárok több mint egynegyede szavazott (25%+1);

eredményes a szavazás: az lesz a képviselõ, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapta (relatív többség).

 

Szintén második fordulót kell tartani akkor is, ha az elsõ forduló érvényes volt ugyan, de eredmény nem született, mivel egyik jelölt sem érte el a szavazatok több mint felét (50%+1 voksot). Ilyenkor a második fordulóban azok a jelöltek indulhatnak, akik

 

- az érvényes szavazok legalább 15%-át megkapták (ez a százalékarány a kerekasztal-tárgyalások kompromisszumaként alakult így);

- de ha nincs legalább három ilyen jelölt, akkor a legtöbb szavazatot elért három fõ indulhat (ez is a NEKA-tárgyalások eredménye, s az MSZMP érdekeit tükrözi: ha ugyanis csak két jelölt, vagyis egy ellenzéki és egy MSZMP-s jut tovább, ez utóbbi hiába szerez az elsõ fordulóban relatív többséget, a második fordulót nagy valószínûséggel elveszti /lásd az 1989 nyarán tartott idõközi választások eredményérõl fentebb írtakat/, míg ha a három legtöbb voksot elért, azaz egy szocialista és két ellenzéki mérettetik meg a második fordulóban, úgy az ellenzékiek tulajdonképp egymás ellen harcolnak s veszik el egymás szavazatait, s ez pedig a másik oldal gyõzelmét eredményezi.)

 

Érvényes a szavazás: ha a választók több mint egynegyede szavazott.

Eredményes a szavazás: az lesz a képviselõ, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapta (relatív többség).

 

A területi listák kötött listák: a pártok által megállapított sorrenden a választók nem változtathatnak; a jelöltek a szavazólapon szereplõ sorrendben jutnak mandátumhoz. Az érvényesség feltétele mindkét fordulóban ugyanaz, mint az egyéni kerületben: 50%+1 fõ, ill. 25%+1 fõ, s ha az elsõ fordulóban nem született eredmény, akkor a második fordulóban ugyanazok a pártlisták indulhatnak, mint az elsõ fordulóban, s mandátumhoz pedig az a pártlista jut, amelyik elérte a parlamenti küszöböt (ez jelenleg 5%).

A törvény szól még a területi, ill. országos listaállítás feltételeirõl, a mandátumelosztásról (2/3) és a töredékszavazatok sorsáról, valamint az idõközi választásról is.

A törvény „ Választási eljárás ” c. részét 1997. november 6-án hatályon kívül helyezték; azt azóta az 1997. C. törvény tartalmazza.

 

 

 

5. Az 1989. évi  XXXIV. törvény módosításai 1989 – 1997  között.

 

                        Az országgyûlési képviselõk választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvényt hatályba lépése óta tizenhét alkalommal módosította a Parlament: négy alkalommal a rendszerváltozás elõtti, hét alkalommal az 1990-1994-es, hat alkalommal pedig az 1994-1998-as Országgyûlés. 1997 novembere óta változtatás nem történt, bár az igény valamennyi politikai oldalról meg volt s van rá.

 

           

A törvény néhány fõbb módosítása, illetve módosítás-tervezete:

 

·          1990 februárjában a jelöltállítással kapcsolatban került be hat új bekezdés – pl. az egyéni választókerületi választási bizottság feladatkörébe utalta az ajánlási szelvények megszámlálását, a nyilvántartásba vételt, rendelkezett az elõbbiek elleni jogorvoslati lehetõségrõl, az ajánlási szelvények nyilvántartásának tilalmáról, továbbá eljárásjogi kérdéseket is szabályozott.

 

·          Az Alkotmánybíróság 3/1990. (III. 4.) határozata alapján módosították azt a részt, mely addig szavazásban akadályozottnak nyilvánította azt, aki a szavazás napján külföldön tartózkodik (részletesebben lásd. a következõ alfejezetben).

 

·          1990. március 12-én alkotmánymódosítás történt, melynek értelmében bekerült az alaptörvénybe, hogy „ a Magyar Köztársaságban élõ nemzeti és nyelvi kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezõk” /68.§ (1) bek./, továbbá „  A Magyar Köztársaságban élõ nemzeti és nyelvi kisebbségek képviseletét az Országgyûlésben és a tanácsokban biztosítani kell. Az Országgyûlés a 71. § (1) bekezdése szerinti választástól függetlenül a kisebbségek képviseletére - külön törvényben meghatározott módon és számban - országgyûlési képviselõket választ ” /68. § (3) bek./ . Ám mindezt ki kellett tölteni tartalommal, amit a hivatalba lépõ új kormány úgy oldott meg, hogy 1990. június 25-i hatállyal módosította az alkotmányt: törölte „ az Országgyûlés  … képviselõket választ ” szövegrészt, beiktatta viszont azt, hogy „ képviseletét  biztosítja, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt  alkot.”

Az alkotmánymódosítást hosszas vita elõzte meg, így többek között Antall József miniszterelnök is kifejtette álláspontját már az Országgyûlés alakuló ülésén, miszerint sem õ, sem a koalíciós képviselõk, sem pedig – a paktum alapján – a szabad demokraták nem értenek egyet azzal, hogy a Parlament kooptálja a nemzetiségi képviselõket. „Inkább a választójogi törvényt kell módosítani abba az irányba, hogy a hazai nemzetiségek megfelelõ képviseletet kapjanak, valódi számarányuknak megfelelõen” – hangoztatta a kormányfõ[35]. Tölgyessy Péter (SZDSZ) is a márciusban elfogadott módosítás hatályon kívül helyezését és egyben a választójogi törvény módosítását javasolta[36], Gyurkó János MDF-es honatya szerint  pedig azért kell kiiktatni az inkriminált törvényi részt, „ mert választópolgári akaratnyilvánítás nélkül ruházott volna fel képviselõi jogokkal kooptált, behívott embereket.”[37]

 

·          Hack Péter (SZDSZ) módosító javaslatot nyújtott be a választójogi törvényhez annak érdekében, hogy idõközi választások esetére iktassák ki a törvénybõl mindkét fordulóban: „ Az elmúlt másfél év tapasztalatai és az ez alatt az idõ alatt megtartott választások azt bizonyították, hogy ez a feltevés – tehát hogy a törvényben kikötött 50%-os részvételi arány ösztönzi a részvételt – megdõlt. A választók aktivitása nem attól függ, hogy mi van a törvényben. A törvényben lehetne 90%-os vagy 30%-os részvételi arány is, nem ettõl függ a részvétel, hanem elsõsorban politikai tényezõktõl. … Abban az esetben, ha ragaszkodunk az 1989. évi XXXIV. törvény elõírásához, az a kockázat áll elõ, hogy egyes választási körzetekben egyszerûen nem lesz képviselõ, hiszen nagyon csekély az esélye annak, hogy a mostani politikai helyzetben az elsõ választási fordulóra a választóknak több mint 50%-a elmenjen. És arra is kevés az esély – különösen a helyhatósági választások tapasztalatai alapján –, hogy a második fordulón 25%-os részvétel elõálljon.”[38] Módosító indítványa szerint  az elsõ fordulóban az a képviselõ kapná meg a mandátumot, aki a szavazatok 25%-át megszerzi. Elképzelését a kormánypártok nem támogatták, mert mint azt a vezérszónokaik elmondták, ezzel még nagyobb passzivitásra sarkallnák a választókat. Füzessy Tibor kereszténydemokrata képviselõ szerint pedig „az igazság az, hogy a választási törvény elõkészítése során az elõkészítõk tulajdonképpen … nem számoltak azzal a lehetõséggel, hogy a nép érdeklõdése nem fog elérni egy bizonyos elképzelt szintet.”[39] Szigethy István SZDSZ-es honatya kompromisszumos megoldásként azt javasolta, hogy az elsõ fordulóban 25%-ban, a másodikban pedig 10%-ban határozzák meg a részvételi minimumot. [40]

A Ház sem Hack Péter módosító javaslatát, sem pedig Szigethy István kiegészítõ módosító javaslatát nem fogadta el.

 

·          Az Országgyûlés az AB 6/1991. (II.28) határozata alapján hatálytalanította a törvény azon rendelkezését [40. §. (3) bek.], miszerint az állandó lakóhelyétõl a szavazás napján távol lévõ választó igazolással csak a területi választókerület jelöltjeire szavazhat, az egyéni választókerület jelöltjeire csak akkor, ha ideiglenes lakóhelye (tartózkodási helye) és az állandó lakása ugyanabban az egyéni választókerületben van. A hatálytalanítás nyomán tehát a szavazás napján lakhelyétõl távol tartózkodó személy egyéni képviselõjelöltre is szavazhat, azaz olyan helyzetbe kell hozni, mintha állandó lakóhelyén adná le szavazatát, bárhol is gyakorolja azt a Magyar Köztársaság felségterületén belül.

 

·          1991. június 18-án Tölgyessy Péter interpellációt nyújtott be a belügyminiszterhez "Komárom-Esztergom megye 3. választókerületében történt választásokkal kapcsolatban" címmel[41], melyben azt kifogásolta, hogy az idõközi választások második fordulójában is alig 10%-os volt a részvételi arány, aminek következtében újabb idõközi választás(oka)t kell tartani, s körzetnek addig nem lesz képviselõje. „ Kíván-e valamit tenni a választások eredményességéért?” – kérdezte Boross Pétertõl, aki azt válaszolta, hogy  választási ciklus közben a választójogi törvény lényeges elemét megváltoztatni törvényhozási úton nem szabad, de két megoldás azonban kínálkozik. Az egyik: olyan szabályozást kell hatályba léptetni, amely szerint idõközi választás során egyszer kelljen megismételni kétfordulósan a sikertelen választást és a választási ciklus végéig többször nem; a másik: évente egyszer egy elõre meghatározott idõpontban pótválasztásra kerülne sor, függetlenül attól, hogy a képviselõi hely mikor üresedett meg. Tölgyessy szerint viszont inkább vagy a részvételi limitet kellene eltörölni, vagy pedig az önkormányzati képviselõválasztáshoz igazodva az elsõ fordulóban 40%-os részvételt kellene elõírni, a második fordulóban pedig a részvételi küszöböt el kellene törölni. A felvetés – szintén a kisbéri idõközi választások kapcsán - 1992 elején ismételten napirendre került Szalay Gábor: „Kisbér – de még meddig?”[42] címen elhangzott interpellációjában. (A mandátum egyébként csak 1992 augusztusában került betöltésre Keleti György szocialista képviselõ személyében.)

 

·          A kormány 1992 áprilisában módosító javaslatot nyújtott be[43], melynek lényege, hogy az idõközi választás két fordulójának sikertelensége esetén a következõ választás kitûzésére egy éven belül kerüljön sor, továbbá az általános választások évében pótválasztásra ne kerüljön sor.

A javaslattal az SZDSZ nem értett egyet: változatlanul amellett kardoskodott, hogy az idõközi választásokra az önkormányzati képviselõk megválasztására vonatkozó arányokat kellene alkalmazni, s így azok nem húzódnának el, a szocialista Vastagh Pál pedig azon a véleményen volt, hogy „a választók mobilizálása nem elsõsorban a választási rendszer és a választójog feladata. A választók mobilizálása a politikai pártok feladata.”[44] Dénes János független képviselõ  egy abszurd ötlettel állt elõ: azt javasolta, hogy az a körzet, ahol nem tudnak képviselõt választani, ismerje el a köztársasági megbízott képviseletét arra az átmeneti idõszakra, ami még az általános választásokig hátra van.[45]

A végszavazáson (1992. május 5-én) a módosítások keresztülviteléhez egyik oldalon sem volt meg a 2/3-os többség.

 

 

·       A törvény lényegi elemeit érintve történt változtatás az 1994. évi III. törvénnyel, melynek általános vitája 1993. szeptember 28-án kezdõdött. Mint azt  Boross Péter belügyminiszter expozéjában elmondta, „a választásokat közvetlenül megelõzõ idõszakban nem lehet a választási rendszer gyökeres megváltoztatására, netán új választójogi törvény megalkotására javaslatot tenni. Ezt a feladatot – ha egyáltalán szükséges – az új országgyûlésnek kell majd megbízatása elsõ idõszakában elvégeznie.”[46]

 

A kormány öt kérdésben kezdeményezett módosítást, melyek a következõk voltak:

1.    a külföldön élõ magyar állampolgárok választójogának biztosítása ( a javaslat a történelmi okok miatt külföldön élõ, továbbá átmenetileg külföldön tartózkodó, választójoggal rendelkezõ, nagykorú magyar állampolgárok részére egyaránt lehetõvé kívánta tenni ezen jog gyakorlását);

 

2.    a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyûlési képviseletének megteremtése ( a kormány elõterjesztésében kedvezményes mandátumszerzési lehetõséget kívánt biztosítani számukra a pozitív diszkrimináció elvét követve oly módon, hogy 13 mandátumot tart fönn abból a célból, hogy 3000-3000 szavazattal a polgárok kisebbségi képviselõt választhassanak, melynek megfelelõen tehát 399-re emelkedett volna  az országgyûlési képviselõk összlétszáma);

 

3.    a listás választás egyfordulóssá tétele (az érvényességhez a választópolgárok több mint 25%-ának megjelenése szükséges, de amennyiben valamely területi választókerületben nem megy el a választópolgárok egynegyede szavazni, akkor a leadott szavazatok töredék szavazatokként, a betöltetlen mandátumokkal együtt országos listára kerülnek, érvénytelenség esetén pedig második fordulóra vagy idõközi választásra a területi listák esetében nem kerülne sor);

 

4.    a parlamenti küszöb emelése (az eredeti 4% helyett a javaslat 5%-os határt tartalmazott  azon pártok számára, amelyek a választáson önállóan indulnak, s 7% ez a határ, ha két vagy több párt közös- vagy kapcsolt listát állít);

 

5.    az idõközi választások racionálisabb szervezés (a javaslat szerint az általános választások évében idõközi választást egy idõpontban, április hónapban kell tartani).

 

Továbbá eljárási-technikai módosítások is szerepeltek az elõterjesztésben: pl.: a jegyzõ kötelessége minden év december 15-ig a választói névjegyzék összeállítása, ill. karbantartása.

A Belügyminisztérium a törvényjavaslat benyújtása elõtt a parlamenti frakciók és független képviselõk részvételével politikai konzultációt szervezett, amelyen a felsorolt kérdések zömében közeli felfogás alakult ki, de teljes egyetértésre egyikben sem jutottak.

A törvénymódosítás általános vitájában a frakciók vezérszónokai tolmácsolták pártjaik álláspontját. Azzal valamennyien egyetértettek, hogy a törvény az 1990-es választásokon jól vizsgázott és betöltötte funkcióját. Salamon László (MDF) szerint „a külföldön élõ magyar állampolgárok választójogának biztosítása, a nemzeti és etnikai kisebbségek pártoktól független képviselete, a 4%-os küszöb 5%-osra emelése és más technikai kérdések valójában a Parlamentben lévõ politikai pártok helyzetét és esélyeit nem érintik számottevõen. Ugyanakkor ezek a korrekciós irányok olyan súlyú politikai kérdések – gondolok itt alapvetõen a külföldön élõ magyar állampolgárok választójogának biztosítására, illetve a nemzeti és etnikai kisebbségek közvetlen parlamenti képviseletére –, amelyek mellett az MDF és a kormánykoalíció jórészt már évekkel korábban elkötelezõdött …s nem hiszünk abban, hogy ezek a külföldön leadott voksok túlzott mértékben átgyúrnák a hazai választók által kiformálódó nemzeti akaratot.”[47] Tölgyessy Péter (SZDSZ) a legfontosabb változtatásnak a bekerülési küszöb felemelését tartotta, bár – mint mondta – , ez sem biztos, hogy hatással lesz a következõ választásra, hiszen ha '90-ben 5%-os lett volna a küszöb, ugyanez a hat parlamenti párt került volna a Parlamentbe. Mégis én azt hiszem, hogy a nemzetközi szokásoknak, a stabilitási igényeknek az 5% jobban megfelel, és úgy tûnik, hogy e körül nagyjából-egészében konszenzus is kezd kialakulni.”[48] A határon túl élõ magyar állampolgároknak a szavazati jogán szerinte akkor lehetne és kellene elgondolkodni, ha másmilyen lenne az állampolgársági törvényünk, ugyanis a hatályos nyitva hagyja a magyar állampolgárságnak a körét: nem  lehet tudni, hogy hányan élnek határainkon túl, s hogy hányan vallják magukat magyarnak. Kompromisszumos megoldásként azt javasolta, hogy biztosítsák annak a választójogot, akinek állandó belföldi lakóhelye van (ha pedig épp nem tartózkodik az országban, akár levélben is szavazhatna).

A kisebbségek képviseletérõl szólva pedig úgy vélte, hogy „ A Parlamentben megjelenik egy új elv, a kisebbségi elv  mint versenyzõ elv, és ez rendkívül szokatlan a parlamentarizmus gyakorlatában. A 13 hely (ami könnyen lehet több is) ez 3-4%-a a mostani Parlamentnek, s nagyon könnyen elõállhat, hogy ez a 3-4% fogja eldönteni azt, hogy milyen kormánya lesz a Magyar Köztársaságnak, vagy hogy milyen lesz a költségvetése.”[49] Dragon Pál, a Független Kisgazdapárt képviselõcsoportjának vezérszónoka szerint indokolatlan a küszöb 4-rõl 5%-ra való felemelése akkor, amikor a pártok politikai szereplése és társadalmi megítélése az 1990-es évhez képest sokkal inkább letisztult, míg Vastagh Pál azt fejtegette, hogy meg kellene teremteni az összhangot az önkormányzati törvény és az országgyûlési választási törvény hasonló jellegû szabályai között: „Az önkormányzati törvény esetében az érvényességi küszöb 40%, s elképzelhetõnek tartjuk az egyéni választókerületek esetében is ennek a bevezetését.”[50] Javasolta továbbá, hogy a területi lista mandátumait a területen, a megyében töltsék be, aminek érdekében meg kellene változtatni az  úgynevezett kétharmados szabályt (kis megyék esetében ez 50% lenne). Áder János (Fidesz) a külhonban élõ magyar állampolgároknak történõ választójog megadásával kapcsolatban azt hangoztatta, hogy a fiatal demokraták nem támogatja a választójognak az ilyen értelmû kiterjesztését, mert „nem tartjuk helyesnek, hogy Magyarország legfontosabb belpolitikai kérdéseiben olyanok is döntsenek, akik nem élnek Magyarországon, akik nem adófizetõ polgárai az országnak, és akik a két választás között semmilyen formában sem tudják az általuk választottakkal kapcsolatos véleményüket elmondani, ráadásul sokaknak semmilyen kötõdése nincs is már az országhoz … Úgy ítéljük meg, hogy aki részt akar venni a választásokon, az költözzön haza, költözzön vissza Magyarországra.”[51] Csurka István  ezzel szemben azt mondta, hogy „ a Magyar Igazság és Élet Pártja támogatja és küzd azért, hogy a külföldi magyarok szavazhassanak. Sõt nagyon nagy nyeresége lenne az Országgyûlésnek és a jövõ társadalmi mûködésének, hogyha ezek közül a magyarok közül néhányan, akik vállalnák azt, hogy hazatelepülnek, akár be is jutnának a Parlamentbe.”[52] Horváth Tivadar a Kereszténydemokrata Néppárt képviselõcsoportjának vezérszónoka abbéli aggályának adott hangot a kisebbségek 13 mandátumával kapcsolatban, hogy a Házszabály szerint akár majd frakciót is alakíthatnak, s  „ez mindenképpen konfliktushelyzetet idéz elõ akár a Parlamentben, akár a Parlamenten kívül.”[53] Boros László szocialista képviselõ módosító indítványt tett, miszerint a képviselõjelölt a választási bizottsághoz személyi adatain kívül elmeorvosi szakvéleményt is nyújtson be, mert „a Magyar Köztársaság Országgyûlése képviselõinek kezébe az egész ország sorsa van letéve. Ha tehát a képviselõ — elmeállapotát tekintve — nem megbízható, akkor tevékenységével, döntéseivel az egész társadalmat veszélyezteti.”[54]

A Parlament végül is 1994. január 20-án fogadta el a törvényt, melynek nyomán egyebek közt az alábbi változtatások történtek:

-          ha két v. több párt közösen ajánl jelöltet, akkor valamennyi párt nevét fel kell tüntetni az ajánlószelvényen;

-          ha ugyanazon választópolgárt külön-külön ajánlották független- és pártjelöltként, az ajánlási szelvényeket nem lehet összevonni;

-          a parlamenti küszöb megemelése 5%-ra (két párt esetében 10%, ennél többnél 15%);

-          nem lehet idõközi választást tartani az általános választások évében.

 

A beterjesztõ kormány tervezetébõl nem valósult meg tehát

            -  a külföldön élõ magyar állampolgárok szavazati jogának biztosítása;

- a hazai kisebbségek parlamenti képviselete (e két kérdés még ma is napirenden szerepel!);

- a listás választás egyfordulóssá tétele.

 

·          1996 februárjában is módosításra került sor a választási kampánnyal kapcsolatban, miszerint a mûsorszolgáltatónak  a választási eseményekrõl történõ tudósítás során  a Médiatörvény szerint kell eljárniuk.

 

·          1997. szeptember 10-én a Magyar Köztársaság alkotmányának módosításáról szóló, valamint az Országgyûlési képviselõk választásáról szóló 1989. évi XXXIV. számú törvény módosítását kezdeményezõ, továbbá a Népszavazásról és népi kezdeményezésrõl, valamint a Választási eljárásról szóló törvényjavaslatok együttes általános vitája kezdõdött a Parlamentben. Mint azt Kuncze Gábor belügyminiszter expozéjában elmondta, „olyan, négy törvényjavaslatból álló választási csomag fekszik az önök asztalán, … amely hosszú távra határozhatja meg választási rendszerünk alapjait. … A választási kódex megszületésének elsõsorban nem az a jelentõsége, hogy az alkotmányjog területén ez lesz az elsõ eljárási törvény, sokkal inkább az, hogy a demokratikus választások, valamint a közvetlen demokrácia gyakorlásának keretei egyértelmû, világos, mindenki számára áttekinthetõ formában jelennek meg.”[55]

A kódex két részbõl áll.  Az elsõ rész azokat az eljárási szabályokat foglalja magában, amelyek az összes választásfajtára alkalmazandók. A második rész pedig az egyes választásfajták eltérõ, különös eljárási szabályait tartalmazza. A módosító javaslatba számos olyan elem is bekerült, ami korábban nem vagy hiányosan volt szabályozva, így pl. a pártoknak és a függetleneknek nyújtandó és a kampányra fordítandó pénzeszközök nagyságának limitálása (jelöltenként max. egymillió forint), melynek betartását az ÁSZ ellenõrzi és túllépés esetén a különbözetet a központi költségvetésbe kell befizetni, vagy a közös-, ill. kapcsolt listaállítás feltételeinek megváltoztatása (pl. közös területi listát csak ugyanazok a pártok állíthatnak, amelyek az egyéni választókerületi jelöltet állították), közös-, ill. kapcsolt lista esetén a választás eredményének megállapítása, a jogorvoslat rendjének megváltoztatása, az idõközi választás szabályainak megváltoztatása (azon tilalom megszüntetése, miszerint az általános választások évében nem lehet tartani)…stb.

Az ellenzéki pártok a vitában többször is hangot adtak azon véleményüknek, hogy a választások elõtt pár hónappal nem illik módosítani a választójogi törvényen, pl. Trombitás Zoltán (Fidesz) képviselõ szerint azért nem, mert „minél közelebb van a választás idõpontja, annál inkább aktuálpolitikai kérdések határozzák meg azokat a kérdésköröket, amelyekrõl tárgyalni fogunk, legyen ez bármilyen mázzal leöntve és bármilyen módon benyújtva a parlament elé.”[56]

A Független Kisgazdapárt nem támogatta egyik törvénytervezetet sem: változatlanul kitartott azon álláspontja mellett, hogy lényegesen csökkenteni kell a képviselõk számát és be kell vezetni a kétkamarás parlamentet. „ Mi változatlanul a kétkamarás Országgyûlés hívei vagyunk, mert úgy ítéljük meg, hogy a demokrácia a kétkamarás parlament mûködésének keretei között sokkal inkább biztosítható, mint az egykamarás Országgyûlésben.” - mondta Torgyán József frakcióvezetõ.[57]

 

 

 

6.  A választójogi törvényt érintõ alkotmánybírósági határozatok. [58]

 

            Az Alkotmánybíróság normakontrollt gyakorol a választásra vonatkozó szabályok felett. 1989 és 1998 között több indítvány is érkezett az AB-hez az országgyûlési képviselõk választásáról szóló törvénnyel kapcsolatban.

·          A külföldön tartózkodó magyar állampolgárok választási jogának gyakorlásával kapcsolatos megkeresésre akként döntött és semmisítette meg a választójogi törvény vonatkozó szakaszát [3/1990. (III.4.)], hogy számukra is biztosítani kell a választójog gyakorlását (ez mind a mai napig nem történt meg.) Döntését azzal indokolta, hogy a Vjt. 2. §-ának (4) bekezdése korlátozza a magyar állampolgárok Alkotmányban biztosított jogainak gyakorlását, azaz sérti azoknak a jogait, akiknek van belföldi lakóhelye, de a szavazás napján külföldön tartózkodnak.

 

·          A 2/1990. (II.18.) sz. határozatában elutasította azon kérelmet, miszerint alkotmányellenes az ajánló szelvény, mivel az sérti a választások titkosságát.

 

·          Szintén elutasította azt a megkeresését (3/1991. (II.7.), miszerint alkotmányellenes, hogy a elvesznek annak a pártnak a szavazatai, melyek nem érik el a 4%-os parlamenti küszöböt. Az indítványt benyújtó szerint diszkriminatív az, hogy ily módon keletkezett érvényes szavazatokat nem vesznek figyelembe. Az AB álláspontja szerint az eljárás alá vont rendelkezés a parlamentáris berendezkedés mûködõképességét szolgálja, továbbá a „választójog egyenlõsége nem jelenti és nem is jelentheti a választáskor kifejezett politikai akaratok csorbítatlanul egyenlõ érvényesülését”, ugyanis az aránytalanságot eredményezne. Az állampolgár pedig „valamely párt politikai orientáltságának elfogadásával  és támogatásával vállalja a választás elõre pontosan meg nem állapítható következményeit.”

 

 

 

·          A 6/1991. (II.28.) határozatában alkotmányellenesnek minõsítette és megsemmisítette a törvény azon bekezdését, mely szerint igazolással a választásra jogosult csak akkor szavazhat egyéni jelöltre is, ha tartózkodási helye és állandó lakása ugyan abban az egyéni választókerületben van. (Részletesebben lásd A törvény módosításai 1989-1997. között  c. alfejezetben írtakat.)

 

·          A kihirdetés napjára visszaható hatállyal megsemmisítette [16/1994. (III.25.)] a törvény azon szakaszát is – mivel az korlátozza a passzív választójogot –, miszerint  tb-önkormányzat választott képviselõje nem indulhat képviselõjelöltként.

 

·          Az 1998-as választásokat követõen érdekes helyzet állt elõ a Parlamentben: két olyan pártnak is bekerültek képviselõi a törvényhozásba, melyek ott a hatályos Házszabály szerint nem alakíthattak volna frakciót: a MIÉP azért, mert bejutott küldötteinek száma nem érte el az elõírt minimális létszámot, a 15 fõt, az MDF pedig azért, mert képviselõi egyéni választókerületbõl kerültek ki, mint párt viszont nem érte el az 5%-os parlamenti küszöböt. Az AB döntésével mindkét pártnak zöld utat adott frakcióalakításra, és egyben elrendelte a Házszabály módosítását is a minimális frakcióalapítási létszám meghatározásával egyidejûleg.

Ez a mai napig nem történt meg, s ma már ott tartunk, hogy három jogtudós (Bragyova András, Halmai Gábor és Szabó András) Mádl Ferenc köztársasági elnök közbeavatkozását sürgeti.[59] A köztársasági elnök az AB értelmezése szerint önálló politikai döntést azokban az esetekben hozhat, amikor az államszervezet demokratikus mûködésében súlyos zavarok támadnak; a jogtudósok szerint most ilyen helyzet állt elõ, mivel az Országgyûlés kétharmados szabályozást igénylõ kérdésben konszenzus hiányában nem tud normát alkotni.

 

 

 

V.                  Merre tovább? A választási rendszer reformja.[60]

 

 

1. Reformelképzelések 1990-1994 között.

 

Miután tökéletes választási rendszer nem létezik, a politika számára a legkönnyebben változtatható és manipulálható intézményes eszköznek látszik az ellenfél háttérbe szorítására, marginalizálására, a választók manipulálására. Választáspolitológusok által axiómaként emlegetett tétel, hogy a képviselõválasztások egyik legfontosabb célja a stabil intézményi keret megteremtése az eltérõ politikai álláspontok kifejezésére. „ De melyek azok a szempontok, amelyek igazolhatják a választási rendszer megváltoztatását?” – teszi fel a kérdést Fábián György.[61]

Véleménye szerint ennek hosszú- és rövid távú politikai és politológiai okai egyaránt lehetnek. Így pl. hogy megváltoztatása ne idézzen elõ „földrengést” a mandátumok arányában a szavazatarányok kisebb módosulása, vagy a torzító hatások csökkentése érdekében, vagy a választási szabályok egyszerûsítése céljából.

            A választási rendszer mûködését eleinte nemcsak a szakmai, hanem a politikai közvélemény is alapvetõen pozitívan értékelte; különösen a választások gyõztese, az MDF nyilatkozott elismerõen a vegyes szisztéma hatásmechanizmusáról (egyesíti az egyéni és a listás rendszer elõnyeit;  a szisztéma arányosságát az egyéni körzeti rendszeren kívül mindössze a parlamenti küszöbhatár korlátozza; hasznos a kétforduló, mert erõsebb legitimitást biztosít, mint a relatív többségi rendszer, és demokratikusabb is a másodlagos preferenciák érvényesíthetõsége miatt). A felsorolt érvek alapján az MDF tehát a kombinált rendszer mellett foglalt állást, s lényegében az érvényességi küszöb felülvizsgálata elõl is elzárkózott. Ugyanakkor - immár sokadszorra - javasolta, hogy a választójogot a külföldön élõ magyar állampolgárokra is terjesszék ki, s pozitív diszkriminációval biztosítsák a hazai kisebbségek országgyûlési képviseletét.[62]

            1992. március 4-én a Magyar Közigazgatási Intézet és a Magyar Közigazgatás c. folyóirat választási fórumot szervezett a politikai pártok képviselõi és választójogi szakértõk bevonásával. Öt kérdéssel foglalkoztak: 1. az egyéni kerületi, az arányos és a vegyes választási rendszerek problematikájával; 2. a választások érvényességével és eredményességével; 3. a küszöbhatárral; 4. az Országgyûlés létszáma és a választási rendszer közötti kapcsolattal; 5. a kisebbségek képviseletével.

Az MSZP a korrekció szükségességét hangoztatta, így pl. a részvételi küszöb eltörlését vagy csökkentését 3%-ra, a KDNP pedig arányosabb képviseletet szeretett volna (felismerte ugyanis, hogy a kisebb pártok alapvetõen listás ágon juthatnak mandátumhoz), valamint az 5%-os kizárási klauzulát támogatta. A kisgazdák elsõsorban a 4%-os küszöbhatárt bírálták (ekkor már Torgyánék kiléptek a koalícióból s attól tartottak, hogy a következõ választásokon nem jutnak be), de az egyéni és listás képviselõi helyek kérdését is felvetették. A liberális pártok az „olcsó állam” elvébõl indultak ki: az alapvetõ problémának a parlament magas létszámát tartották (a Fidesz és az SZDSZ egyaránt 200-240 fõs törvényhozás híve volt), az SZDSZ pedig még javasolta a területi listák eltörlését is, kétszeresére emelve a kompenzációs mandátumok számát.

E korrekciós törekvések nem jelentek meg az 1994. évi III. törvényben: a küszöbhatár 5%-ra történõ emelésétõl eltekintve lényegében változatlanul hagyta a többi elemet. (Az MDF ugyanis a szisztéma megõrzésében volt érdekelt. 1994-ben a többi párt programjában azonban már megjelentek a választási rendszert érintõ módosító-elképzelések is, így pl. a kisgazdák a listás ág teljes kiiktatása mellett kardoskodtak, a Fidesz pedig az egyéni kerületek számának csökkentése mellett tette le voksát.)

 

 

2. Reformelképzelések 1994-1998  között.

 

            Az 1994 nyarán lebonyolított koalíciós tárgyalásokon kompromisszum született a választási reform kérdésében is. A koalíció javaslata volt: egyfordulós kombinált választási rendszer az arányosság elvének figyelembe vételével, a kampányidõszak lerövidítése, az Országgyûlés létszámának csökkentése, a jelöltállítási rendszer felülvizsgálata, egységes eljárási kódex. A részletek kimunkálására öt variánst (A-B-C-D-E) dolgoztak ki, és a választójogi törvény módosítására irányuló hat-, majd hétpárti tárgyalások 1996 márciusában megkezdõdtek. A pártok egyöntetûen támogatták a parlament létszámának csökkentését, a rendszer arányosítását, de a konkrét kérdésekrõl és bevezetésének idõpontjáról azonban már eltérõen gondolkodtak. Pl. az MDF és a KDNP ragaszkodott a kétforduló fenntartásához (ez arra utal, hogy kiemelt jelentõséget tulajdonítottak a második forduló elõtti szövetségkötéseknek), az MSZP és a Fidesz „a megszemélyesített arányos képviselet” mellett szólt (az SZDSZ is hajlott ennek elfogadására). Ez utóbbi három párt már a módosított Vjt. szerint szerette volna a következõ választásokat lebonyolítani, míg a Fórum és a kereszténydemokraták – felsorakozva melléjük a kisgazdák is – nem.   Konszenzus alakult ki viszont az jelöltajánlás és a kampány kérdéseiben.

A tárgyalások érintették a külföldön élõ magyar állampolgárok szavazati jogának, valamint a kisebbségek parlamenti képviseletének kérdését is, megegyezés azonban ekkor sem született.

1996 nyarára megtorpant a reform elõkészítésének folyamata; a módosító javaslatok pedig öt szavazat híján nem kapták meg a kétharmados többséget a Parlamentben.

 

 

 

3. Reformelképzelések félidõben.

 

a. Javaslatok a választási törvény módosítására.

 

            1998 decemberében a Fidesz módosító javaslatot nyújtott be a törvény megváltoztatására, melyben a képviselõk számának 220-250-re történõ csökkentését kezdeményezte.  A módosítást beterjesztõk azt várták indítványuktól, hogy a következõ választásokon már egy kisebb létszámú, de a jelenlegi választójogi rendszernek megfelelõ, és annak arányait megõrzõ parlament kerül megválasztásra. Az elképzelést a koalíciós partnerek, ill. a MIÉP támogatta – bár a kisgazdapárt változatlanul a kétkamarás parlament híve, míg az MSZP és az SZDSZ úgy vélekedett, hogy jelenlegi formájában komolytalan a javaslat, mivel nincs alátámasztva a választási rendszer átalakítására vonatkozó konkrét elképzelésekkel, de ugyanakkor elvileg nem elleneznének egy kisebb létszámú törvényhozást. A szocialisták egyébként fontosnak tartják, hogy úgy változtassanak a választási rendszeren, hogy az a jelenleginél pontosabban tükrözze a választói akaratot, maradjon meg az ötszázalékos küszöb, és a kormányozhatóság is biztosított legyen.[63]

1999 januárjában hatpárti egyeztetést hívtak össze. (A tervek szerint a kormánynak 1999. június 30-ig kellett volna a változtatáshoz szükséges Alkotmány-, ill. egyéb törvénymódosításokat a Ház elé terjesztenie.)

Somogyvári István, az IM közigazgatási államtitkára a létszámcsökkentés konkrét lehetõségeit latolgatta az egyik napilapnak adott nyilatkozatában[64]. Úgy vélekedett, hogy az egyéni választókerületek száma a jelenlegi 176-ról nem csökkenhet 130-140 alá, mert akkor már túl nagyok lennének az egyes körzetek. (Hazánkban egyébként 26 ezer lakosra jut egy honatya, míg ez a szám Ausztriában 44 ezer, Portugáliában 43 ezer, de a többi nagyobb európai államban is 88-123 ezer fõ között mozog.)

Szakértõk szerint egy 250 fõnél kisebb parlamentben már erõsen torzulnának a politikai erõviszonyok. Hubai László történész úgy véli, egyetlen értelme lenne a csökkentésnek: az, hogy szerinte nincs 400, szakmailag felkészült politikus az országban.[65] Álláspontja szerint háromféleképpen is csökkenthetõ a létszám: 1. megszüntetni az egyéni választókerületeket (hátránya, hogy személytelenné válna a képviselet); 2. eltörölni az országos listát (hátránya, hogy ez a rendszer csak a gyõzteseket preferálná); 3. a területi listás helyek számának csökkentése (hátránya, hogy a politikai reprezentativitást ez is csökkentené).

            1999 márciusában a választójogi reformot elõkészítõ parlamenti bizottság arról határozott, hogy négy kérdéskört vitat meg: 1. az Országgyûlés létszámának csökkentését és hogy egy- vagy kétfordulós legyen-e a választási rendszer; 2. nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete; 3. egy- vagy kétkamarás legyen-e a törvényhozás; 4. a külföldön élõ magyar állampolgárok választójoga. [66]

            Pokol Béla, a választási reformot elõkészítõ ideiglenes parlamenti bizottság elnöke szerint olyan egyfordulós modellt kellene kidolgozni, amely nem juttatja elõnyhöz a két nagy parlamenti pártot. Elgondolása szerint 363 fõs lehetne az Országgyûlés: 250 képviselõ országos listáról, 100 pedig egyéni választókerületbõl kerülhetne be, továbbá 13 kisebbségi képviselõnek szánna helyet, korlátozott jogokkal, pl. nem szavazhatnának azokban a kérdésekben, amikor is a kormány megválasztása vagy megbuktatása a tét, és a költségvetés elfogadásakor sem élhetnének képviselõi jogaikkal.[67] (Egyébként az IM ugyanezt a koncepciót osztja és  a kisebbségek átmeneti megoldásként elfogadhatónak tartanák, hogy szavazati jog nélkül vegyenek részt a törvényhozásban[68],[69].) A kisgazdák által preferált egyfordulós modellt az MSZP is elfogadná, mert – mint Kovács László mondta – egyrészt jól tükrözné a választói akaratot, másrészt kizárná a titkos politikai megállapodások lehetõségét.[70]

           

Júniusban a pártok részérõl több választási reformterv is napvilágot látott.[71]

 

A Fidesz javaslata:

·          276-ra csökkentenék a képviselõi létszámot (176 egyénibõl, 100 országos listáról kerülne be);

·          megszüntetnék a területi listákat;

·          fenntartanák a kétfordulós rendszert azzal, hogy a másodikban csak két jelölt indulhatna;

·          a kampányidõszakot pedig 71 napról 45-re csökkentené.

 

 

 

Az MSZP javaslata:

·          304 fõs Országgyûlés (felét egyéni körzetben, felét területi listán választanák);

·          eltörölnék az országos listát;

·          24-gyel csökkentenék az egyéni körzetek számát;

·          egyfordulós választások (ezzel megszûnne a mostani érvényességi és eredményességi küszöb);

·          kisebbségek képviselethez juttatása.

 

Az FKgP javaslata:

·          250 fõs parlamentet látna szívesen (100 fõ egyéni mandátumot szerezhetne, 150-en pedig országos listáról kerülhetnének be);

·          eltörölnék a területi listákat;

·          egyfordulós rendszert indítványoz;

·          a kopogtatócédulák helyett kauciót vezetnének be (az egyéni jelölt 200 ezer forintot helyezne letétbe,  amit akkor kapna vissza, ha az érvényes szavazatok két százalékát megszerzi);

·          változatlanul a kétkamarás törvényhozás híve;

·          13 kisebbségi jelöltnek adna mandátumot.

 

A SZDSZ javaslata:

·          a jelenlegi kombinált rendszer megõrzése úgy, hogy a területi listákat megyénként állítanák fel a pártok, de a mandátumkiosztás országos szinten történne (véleményük szerint ezzel a területi listán szinte teljes arányosságot lehetne elérni);

·          a létszám tetszõleges mértékben csökkenthetõ, de elképzelhetõnek tartják, hogy a120 egyéni, 120 területi listás és 30 országos listás mandátumot osztanának ki.

 

 

Az MDF a jelenlegi választási rendszert megfelelõnek tartja.

 

 

A MIÉP javaslata:

·          320 képviselõ (130 egyéni, 190 országos listás mandátummal);

·          területi listák eltörlése;

·          úgy az egy-, mint a kétfordulós modellt elfogadhatónak tartja;

·          egyfordulósnál 30 kompenzációs mandátumot is kiosztanának, míg kétfordulósnál nem.

 

Itt tartanak ma az egyeztetések, továbbra sincs konszenzus, s ha sikerülne is még ebben a parlamenti ciklusban megreformálni a választási rendszert, több politikus is úgy véli, 2002-ben jobb lenne (kérdés, hogy kinek?) még a jelenleg hatályos törvény szerint lebonyolítani a választásokat.

 

 

 

b. A kisebbségek képviselete.

 

 Továbbra is megoldatlan a kisebbségek képviselete – bár e tekintetben a Parlamentet mulasztásos alkotmánysértés terheli évek óta, bizottsági napirendrõl is lekerült a téma. Kaltenbach Jenõ kisebbségi ombudsman szerint ennek egy oka van: hiányzik a politikai akarat. „A kisebbségek érdekképviselete és részvétele a politikai döntéshozatali folyamatban” címmel rendezett tanácskozáson pedig úgy fogalmazott, hogy „az olyan alkotmányos rendszer, amelyben a választási rendelkezések minimumküszöböt alkalmaznak a kisebbségek esetében, nem koherens, de talán nem is alkotmányos.”[72] Ugyanakkor az EU Magyarországról szóló jelentése is sajnálatosnak nevezte a kisebbségek parlamenti képviseletének függõben maradását, melyre Pokol Béla, az alkotmányügyi bizottság kisgazda elnöke úgy reagált, hogy a pártok rövid idõn belül meg tudják teremteni a konszenzust e kérdésben, és a kormánypártok már meg is egyeztek a választójogi reformot elõkészítõ bizottságban arról, hogy a kisebbségek tanácskozási joggal kapnának képviseletet.[73] Kilényi Géza alkotmányjogász szerint többféle alkotmányos megoldás kínálkozik arra, hogy – akár szavazati jog nélkül is – bekerüljenek a törvényhozásba a nemzetiségek képviselõi.  Kaltenbach Jenõ az Alkotmánybírósághoz fordul  annak értelmeztetése végett, hogy mit is jelent valójában az az Alkotmányban szereplõ megállapítás, miszerint a „ kisebbségek államalkotó tényezõk”[74], s elkészített egy koncepciót is, melyben egyebek közt ragaszkodik ahhoz, hogy a kisebbségek teljes jogú képviselõként, szavazati joggal vegyenek részt a jövõben a Parlament munkájában. Ezzel a szocialisták is egyetértenek, a Fidesz szerint viszont külön törvényben kellene szabályozni a kisebbségek parlamenti képviseletét.[75]

2000 tavaszán a pártok újabb kísérletet tettek az alkotmányos mulasztás megszüntetése végett,  ám egyetértés csak abban volt és van, hogy ezen hiányosságot pótolni kell; más ugyanis az elképzelése az ellenzéknek és más a kormánypártoknak. A szocialisták elképzelése szerint a választók egyaránt szavazhatnának a pártok és az országos kisebbségi önkormányzatok listáira, az országgyûlési képviselõk száma pedig annyival emelkedne, ahány népcsoportot nemzeti- vagy etnikai kisebbségnek ismer el az 1993. évi LXXVII. törvény (ez jelenleg 13). „ Az MSZP azt szeretné, ha valamennyi kisebbségnek lehetõsége nyílna arra, hogy jelöltjét bejuttassa az Országgyûlésbe” – mondta  Kovács László a 13 hazai nemzeti és etnikai kisebbség képviselõivel folytatott találkozón – , ugyanis  hét európai országban pl. Romániában is, kedvezményes képviselet illeti meg õket a törvényhozásban.[76] A fiatal demokraták viszont elfogadhatatlannak tartják az „együttvoksolást”: a szavazóknak kell választaniuk aközött, hogy pártot vagy kisebbséget támogatnak. (Szakértõk szerint ennek hátterében abszolút pártérdekek vannak, ugyanis széles körben elfogadott nézet, hogy a kisebbségek, s közülük is különösen a cigányok a baloldalhoz kötõdnek, így a kétféle listára történõ szavazás ezen oldalt erõsítené, míg az ennek ellenkezõje komoly voksvesztést jelentene számára.[77])

Mivel az ad hoc bizottság hónapokon át eredménytelenül tárgyalt a nemzetiségek képviseletérõl, a testület levette napirendrõl a kérdést, hogy aztán õsszel – az MSZP kérésére – újból foglalkozzon majd vele.[78]

 

 

c. Statustörvény.

 

            Hosszas vita után zárónyilatkozat elfogadásával ért véget 1999. november 12-én Budapesten a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) második konferenciája. A Magyarok Világszövetsége és az anyaországban parlamenti képviselettel rendelkezõ pártok képviselõinek egyeztetõ fórumán elfogadott dokumentum indítványozza, hogy az Orbán-kormány kezdeményezze a szomszédos országokban élõ magyarok anyaországi különleges jogállásának törvényi szabályozását (statustörvény), valamint a külföldön élõ kettõs állampolgárok szavazati jogának biztosítását.

A kezdeményezés mindkét témában nagy visszhangot váltott ki úgy a hazai, mint a szomszédos országok lakosainak és politikusainak körében, és osztotta meg az eleddig egységesnek hitt határon túli magyarokat és a Magyarok Világszövetségét.

Míg jobboldali pártjaink kitartanak amellett, hogy már a következõ választáson szavazni fognak külhonba szakadt hazánkfiai, addig az MSZP azt mondja, ne kapjon választójogot az, aki külföldön élve nem szembesül döntése következményeivel. Mindeközben az aláírások egyre gyûlnek, de „Kérdés: minek? Mert az nyilvánvaló, hogy a kettõs állampolgárság intézménye akkor sem valósulhatna meg…, ha minden erdélyi magyar aláírna most. Ki fogja az erdélyi, szlovákiai vagy kárpátaljai magyaroknak megmondani, hogy az adott kérdésben aláírásuknak se pro, se kontra nemigen van súlya? Õk csupán gyalogok egy politikai sakkjátszmában.”[79]

 

 

VI. Esélylatolgatás a választások után, illetve a választások elõtt két évvel

 

„Ma már minden a 2002-es választásokról szól. A pártok a szavazatok maximalizálására törekszenek, s azon keresztül a parlamenti mandátumok maximalizálására” – kezdi egyik publicisztikáját Ágh Attila politológus[80]: „ A magyar politikai élet nyilvánvalóan két táborra oszlott, és ebben jelentõs szerepet játszott a Fidesz konfrontációs politikája is, amely szerint „aki nincs velünk, az ellenünk van ”, vagy az újabban elhíresült formula szerint „aki nincs velünk, az nincs is”.

Csepeli György és Závecz Tibor 2000 januárjában tanulmányt készítettek „ A nyakkendõ színe, avagy melyik párt nyeri el a bizonytalanok voksát?” címmel[81].  Mint írják, minél többen vannak, annál hevesebb a pártok érdeklõdése a ma még bizonytalanok iránt; számuk körülbelül 37-40 %-nyi. A bizonytalanok és a passzívak aránya alakulásának három jól elkülöníthetõ szakasza van: 1. a választások utáni néhány hónapban a szokásosnál kevesebben vannak; oka, hogy a választási hangulat, a gyõztes megismerése… stb. rövid idõre felkelti a pártok érinti érdeklõdésüket, majd 2. negyed-, félév múltán elvész az újdonság varázsa,  a  feltámadt aktivitás lanyhul és arányuk egyre emelkedni kezd, s végül 3. a választások közti félidõ tájékán nagyjából stabilizálódik. A Szonda Ipsos felmérése szerint 1992-ben megközelítõleg 32, 1994-ben 30%-ot tettek ki, 1996-ban a választókorú népesség  35%-át,  1998-ban pedig 32 százalékát. (Ezen számok a félidõre és a választások évére vonatkoznak; a köztes idõszakokban valóban 37-40% körüli az arányuk.)

Ezen réteget kellene tehát maguk mellé állítaniuk a pártoknak, de Csepeliék szerint a pártok vezetõi leginkább abban tévednek, hogy ez a 37-40 % valóban 37-40 %. Ugyanis a bizonytalanok és a passzívak nem képeznek egységes csoportot: több alcsoportra tagolhatók. Az elsõbe azok tartoznak, akik semmiképp sem mennek el szavazni (kb. 15%, ami 1,2 – 1,3 millió szavazásra jogosultat jelent; nagyságuk az 1998-as választások óta lényegében változatlan). A másodikba kb. 23%-nyian tartoznak, kik közül 5-6 százalék titkolódzó: bár határozott pártpreferenciájuk van de azt rejtegetik vagy azért,  mert nem sikk ellenzékinek vagy kormánypártinak lenni, vagy mert a támogatott pártot a közvélemény stigmatizálja, s ezért jobbnak látják nem bevallani (õk cca. 400-500 ezren vannak). Leszûkült tehát a kör 17-18 százalékra: õk az igazi elbizonytalanodottak, csalódottak, ingadozók, ám közülük is csak minden második, azaz 8-9 % tartja valószínûnek, hogy elmenne szavazni (600-700 ezer polgár); õk számítanak tehát szabad prédának, rájuk érdemes startolnia a pártoknak. A bizonytalanok látókörében alapvetõen a Fidesz és az MSZP található, ugyanis nem szeretnek kisebbségben lenni, s ha valahova csatlakoznak, az a vélt gyõztes lesz.

Ami pedig a másodlagos pártpreferenciákat illeti a kormánykoalíció pártjai vonatkozásában[82]: 2000. elsõ negyedévében az elsõként a Fideszt választók mindössze 14%-nál szerepelt az FKgP a második helyen; 13%-uk pedig a legellenszenvesebbeknek tartja õket. Az MDF támogatóinak is 13%-a utasítja el abszolút Torgyánékat, másodlagosan viszont öt százalékuk  támogatja; ugyanakkor az MDF-szavazók nagyon ambivalens érzéseket táplálnak a Fidesz iránt is. Mindezekbõl azonban nem feltétlenül következik az, hogy a jobboldali blokk ne tartana össze, ha muszáj: a közös ellenfél egyszer már összeforrasztotta õket.

 

 

 

Az elmúlt idõszak jelentõsebb változásai és eseményei:

 

1.       az áprilisi idõközi választásokon Székesfehérvárott az elsõ fordulóban abszolút többséget (50,82%) szerzett a szocialista Molnár Albert, Fehérgyarmaton pedig a második körben jutott mandátumhoz az FKgP-Fidesz-MKDSZ közös jelöltje, Lengyel János;

 

2.       2000-ben erõsödött az MDF, ami részben a Békejobb 2000 mozgalomnak, részben a párt elnökének, Dávid Ibolyának töretlenül emelkedõ, és egy magas szinten stabilizálódó népszerûségével áll összefüggésben;

 

3.       egyre erõsödik a MIÉP, s bár az öt százalékos küszöböt csak 2000 augusztusban érte el, nagy a valószínûsége, hogy a következõ parlamenti ciklusban jóval több képviselõje lesz a jelenleginél, s akár a mérleg nyelvét is képezheti;

 

4.       az FKgP támogatottsága jelentõsen csökkent, ami összefüggésben áll kormányzati tevékenységével, a köztársasági elnök jelölése közüli helyzettel, és újabban a párt körüli botrányokkal;

 

5.       az MSZP szeretné elérni, hogy a választási pártlisták jelöltjeinek legalább húsz százaléka nõ legyen: a Lamperth Mónika - Wiener György nevével fémjelzett javaslat a választójogi törvényben rögzítené a kvótákat.[83]

 

 

Ma, 2001 õszén még nem tudható, hogy mi lesz a pártok starthelyzete a következõ választások alkalmával. Jelenleg a közömbösség, a határozatlanság, a politikától való elfordulás nagyobb mérvû, mint az a korábbi ciklusok ugyanezen idõszakában volt. Ugyanakkor vannak kedvezõ jelek is, hiszen a Fidesz-MDF szövetség aláírása mozgósító erõvel bírt mindkét oldalon.

 

Jegyzetek